12. rész - Feltűnt a semmiből

Sziasztok! Mint látjátok, meghoztam az új részt. Igazából azért tartott ilyen sokáig, mert egy csomó ideig nem kaptam semmiféle visszajelzést, és most őszinte leszek. Bevágtam a durcát. Mert vagyunk 37-en, és nem kapok egy komit sem? Oké.. de szerintem ez így nem igazságos. Mert van Azy. Aki egyébként tényleg csodás író, rendszeres olvasója vagyok. Na.. ő minden részhez kap sok sok hozzászólást már az nap, mikor felkerül a rész. Meg sok más bloggerina is. Akkor én miért nem? Szóval innentől a minimum három komment. Csak azután fog rész jönni. És még valami. Tudom, hogy szünet van, és hoznom kéne a részeket sűrűbben. De nem megy. Én is ember vagyok, nem töltöm mindennapjaimat a gép előtt. Lehet, hogy a következő két hét, esetleg három hét után jön. Vagy jobb esetben egy. Nem tudom.. tényleg.  Megértéseteket köszönöm! 

"Elveszítettelek. És én utána jöttem rá, mekkora kincset is vesztettem el."

Miután Zayn kiment, az előttem álló férfi felém közeledett. Láttam rajta, hogy ő is megvan lepődve, pedig az előbb nem ezt bizonygatta azzal a mosollyal az arcán. Ezalatt a pár év alatt rengeteget változott. Felnőtt, ahogyan én is felnőttem. Arcát borosta fedte, vonásai megkeményedtek. Már nem az a kisfiú, akivel a gimibe együtt jártam. Hiába érte rajongott minden lány, és ő volt a leghelyesebb, nekem akkor is egy férfias kisfiú volt, akivel a még anno öt évesen a hátsó kertben játszottam. Eddig nem említettem senkinek sem, egyedül mi tudtuk ezt a titkot. Hárman. Én, Ő, és Amy. Igaz, nem volt nagy titok, de mégsem szerettük volna, ha megtudják a gimiben azt, hogy már nagyon régóta ismerjük egymást. Szemeit kémleltem egyfolytában. Az a csillogás, ami évekkel ezelőtt ott lakozott, már eltűnt. Helyette keserű sötétség.

- Mi járatban errefelé? - mosolyodott el. Tekintetét belefúrta az enyémbe. - Vegyük komolyra a szót. Miért vagy itt? Miért vagy egy börtönben, Alex? - Kérdezte. A hangja is megváltozott, sokkal mélyebb lett.

- Amy. - Elég volt ennyit mondanom, azonnal megvilágosodott. Túl jól ismer engem és a testvérem. - De térjünk a lényegre. Miért vagy itt? Hogyan kerülsz te ide?

- Tudod, az apám mindig is szerette volna, ha a "nyomdokaiba lépek" - mutatott a levegőben idézőjeleket ujjaival-, és beiratott az egyetemre miután kijártuk a gimit. Szóval most akaratom ellenére is orvosnak kell tanulnom. És hát ide helyeztek át gyakorolni. Ebbe a börtönbe. - Nézett körbe fintorogva a szobában. Szóval az apja miatt van itt. Gondoltam magamban, mikor újra megszólalt. - Mi történt veled?

- Áh. Semmiség. Csak eltört a kezem. Azt hiszem. - sütöttem le szemem. Tudom, hogy meg fogja kérdezni tőlem, hogy hogyan, mert ő már csak Andy. Andy a kíváncsi. És nem tévedtem.

- Semmiség? Egy embernek nem törik csak úgy el a keze. Mondjuk belőled kinézem. - Nevetett fel hangosan. Kérdőn néztem rá, folytatta. - Mindig is két ballábas voltál. Nem mondod, hogy nem emlékszel? - Kezébe vette a kezem, és megnézte, közben pedig fél féloldalasan rám nézett. - Ez bizony el van törve. - Mondta, majd megfordult, és keresgélni kezdett az elsősegély dobozban, ami az egyik polcon volt a szoba másik végében.  Felültem az asztalra, s vártam. Várakozás közben elgondolkodtam a történteken, hogy mi volt régebben. Minden eszembe jutott. Andy-vel nagyon szerettük egymást, de elárult engem, és ezt nem tudtam neki megbocsátani. A gimi óta nem láttuk egymást, azaz lassan három teljes éve, most meg csak úgy feltűnt újra a semmiből. Bennem pedig ismét különös érzelmeket  ébresztett fel, amik már réges-régen aludtak, most pedig újra felkeltek. Nem tudom, össze zavart ez az egész dolog. Gondolataimat egy kéz zavarta meg, ami a karom után nyúlt. A csuklóm kétszer akkorára dagadt, nem volt szép látvány.

- Sssz - szisszentem fel, amikor a fájdalom bele nyílalt a sérült testrészembe -, ez fáj. Nagyon fáj. 

Andy lassan leengedte a kezem magam mellé, majd visszament a ládához és hozta a gipsz tekercset, és elkezdte körbetekerni a karomat vele. Nem tekerte rá túl szorosan, de nem is volt annyira gyenge. Párszor még körbement a karomon, utána már csak arra vártunk, hogy megkössön az anyag.  Miközben vártunk, néma csend keletkezett a szobában, nem szóltam én sem, ő sem. Csak a falon lévő óra ketyegését hallottuk, amint egyik másodpercről a másikra vált át. És így, csendben telt el öt teljes perc. A gipsz még mindig mondhatni nedves volt, a türelmem pedig kezdett fogyni. utálok várakozni, sosem szerettem, nem is fogok.

- Ennek legalább húsz perc kell, úgyhogy nyugi, Alex. - mondta rekedtes hangon. - Addig beszélgessünk. - Vetette fel az ötletet, ami nekem nem annyira tetszett. Mégis miről beszélhetnénk? Mi ketten, miről beszélnénk újra? Így is elég kínos ez a szituáció, hogy megint megjelent az életemben, és attól tartok hosszú hetekig itt lesz még a börtönben, mint orvos. Ami nem jó, mert a közelemben lesz, és még jobban összezavar. Mielőtt válaszoltam volna, vagy legalábbis elkezdtem volna azt a nagy beszélgetést, kifújtam a levegőt, ami eddig bennem volt,és beletúrtam párszor a hajamba. Megszokásommá vált a hajtúrás ez időben.

- Miről akarsz beszélni? - Kérdeztem halkan, szinte alig hallhatóan, szinte csak magamtól. - Nekünk nincs miről beszélni. Andy én nem felejtek, és légyszíves ne jó pofizz nekem, mert nem dőlök be ennek megint. 

Az előttem álló, most már férfivé érett fiú lehajtotta a fejét, tekintetét a földre szegezte, hallottam, ahogy csalódottan elneveti magát. Abban a nevetésben annyi fájdalom volt, mégis rezzenéstelen arccal néztem őt.

- Tudom - kezdte, még mindig lehajtott fejjel -, hogy hülye voltam, és hogy nem becsültem meg azt amim van. Nem becsültelek meg téged, amit már bánok. Hisz akkor jöttem rá mennyire szeretlek, mikor már elvesztettelek. És hidd el, rettenetesen bánom, hogy anno egy elkényeztetett köcsög voltam, és nem bírtam magammal. Sajnálom, hogy nem törődtem veled, de legfőképp azt, hogy megcsaltalak. - Mondta mindezt a földnek, de mikor végzett a mondattal, felnézett rám, és a szemembe nézett. - Sajnálom. 

Szótlan maradtam, nem találtam a szavakat. Ilyen sem történt még eddig velem sosem. Egy mély levegővel próbáltam lenyelni elő törekvő könnyeim. Meghatott. Valamilyen oknál fogva meghatott az amit mondott.

- Ez már a múlt Andy - sóhajtottam -, és már kezdtelek elfeledni téged. Most viszont újra feltűntél az életemben, és összezavarodtam. Nem tudom mit érzek irántad.

Andy szintén sóhajtott, majd háttal állt nekem, fejét pedig hátradöntötte, s beletúrt sötét, szinte fekete hajába. Másodpercek múlva visszafordul és így szólt.

- Szerintem már megszáradt a gipsz. Úgyhogy felkötöm a nyakadba, és már mehetsz is. - váltott témát hirtelen, mire felszaladt az egekig a szemöldököm. Hát rendben. Én csak kimondtam azt, amit érzek, erre ő hirtelen témát vált. Ő akart beszélgetni, beszélgettünk is. Hisz volt mit megbeszélnünk. Te jó ég! Az előbb mondtam meg neki, hogy nincs miről beszélni, és most én kapom fel a vizet. Nincs velem minden rendben az egyszer biztos. Andy kivette a ládából a karfelkötőt, majd kötött rá egy csomót, és a nyakamba akasztotta, én pedig beleraktam a karom. Először szokatlan volt a hirtelen jött súly, de hamar megszoktam. A szobából köszönés, és egy szó nélkül távoztam. Még csak rám sem nézett mielőtt kijöttem. Hát így állunk most? Oké. Amikor kijöttem a szobából, Zayn kíváncsian fürkészett. Hol a gipszben lévő karom nézte, hol pedig engem. - Mehetünk vissza? - Kérdezte, én pedig bólintottam. A hosszú úton a celláig meg sem szólaltunk. Annyira csodás, hogy sem ő, sem pedig Andy nem szólnak hozzám. Csak tudnám miért. Valamiért Zayn is megharagudott rám. Talán azért, mert nem mondtam el a teljes igazságot? Nem tudom... lehet. De mielőtt ide jöttünk volna, azt mondta, nem baj, ha nem beszélek róla. Akkor mi baja lehet? Folyton a földet néztem út közben, le sem vettem a szemem a piszkos kőröl. Akkor néztem fel csak, amikor meghallottam a kulcsok zaját, és a cella rács nyikorgó hangját, amint éppen kinyílt. A lányok, Rita, Jade és Christina már vártak rám, kíváncsi szempárok ragadtak meg, és húztak be magukhoz. Amint Zayn szó nélkül becsukta a rácsokat, és elment, Rita odaült mellém, s felém fordulva szólt hozzám. 

- De jó - csillant fel a szeme, hangja olyan volt, mint egy öt éves kislányé, aki valami szép barbi babát lát -, majd rajzolhatok rá? - Kérdezte a gipszemre mutatva, mire mind a négyen felnevettünk a cellában. Még Jade is, aki folyton a könyvét bújta. A velünk szemben lévők megvetően néztek ránk. Szerintem irigyek, csak mert mi ilyen jól kijövünk egymással. Lehet, hogy ez a hely borzasztó, de minden rosszban van valami jó. Például itt megtaláltam azt a három lányt, akit tényleg jó barátnak nevezhetek. És igen. Alig ismerjük egymást, de megbízunk a másikban, és készek vagyunk mindent elmondani. Még én is. Tovább nem titkolhattam semmit. -Oké. Ha elmondom mi is történt Zayn és köztem, végre leszálltok a témáról? - Kérdeztem halkan, nem akartam, hogy a többiek is meghallják. - És ,ég valami. Ígérjétek meg, hogy többet nem néztem így. - Tettem hozzá, mivel úgy néztek rám, mintha sosem láttak volna embert, amikor megérkeztünk Zayn-nel. A lányok bólintottak, kíváncsian figyeltek rám, én pedig elkezdtem sorolni a történteket. Úgy éreztem, ennyi jár nekik. 

   - Szóval.. - fújtam ki a bent tartott levegőt, majd újra vettem egy óriásit -, mindent az elejétől. Rita és Jade. Ti tudjátok a legjobban, hogy a kapcsolatom először Zayn-nel pocsékul indult. 

- Nem is igaz. - Szólt közbe vékony hangon a vörös hajú, mire szúrós tekintek támadták meg a lányt, úgyhogy megrázta a fejét, és bocsánatkérően rám nézett. - Bocsi. Folytasd. - Kezdett tapsikolni. Elég furán néztem rá, de már megszokhattuk ezt az örömöt Ritától. Ő olyan, mint egy ártatlan kislány. Tényleg, néha elgondolkodom azon, hogyan is ítélhették el ezt a lányt a bíróságon. 

- Rendben. A kapcsolatunk az elején gáz volt, aztán telt-múlt az idő, és én lassan kezdtem beleszeretni. - mosolyodtam el, majd folytattam. - Tudom nyálasan hangzik, de ez az igazság. És ő is szeret engem, csak nem szereti kimutatni mások előtt. Viszont ha adódik alkalom, hogy kettesben lehessünk, akkor nagyon cuki. Mint például ma is. Mikor mentünk át az orvosi szobába. Azt mondta figyelni fog, mert szeret engem. - Csavargatni kezdtem zavaromban az egyik sötét, szinte fekete hajtincsemet, közben folyton vigyorogtam. És most olyat éreztem, amit már nagyon régóta nem. Szinte a gimi óta nem éreztem ilyesmit. A pillangók a gyomromban újra életre keltek, és vadul repkedni kezdtek. Pedig már azt hittem, hogy kinyúltak, olyan régen adtak magukról életjeleket. És legújabb barátom is megjelent, mégpedig a lelkiismeret-furdalás. Mert nem mondtam el a teljes igazságot. Azt, hogy mi is történt köztem és Grace között, meg persze, hogy hogyan tört el hirtelen a karom. De nem mertem ezt elmondani. Így is az önbizalmam romokban, nem hiányzik, hogy sajnáljanak is emiatt. És az az ajánlat is. Nem, nem lennék képes átállni az ő oldalukra, ahhoz túlságosan is megszerettem ezt a három lányt. Nem érdekel a biztonság amit ők " nyújthatnának " nekem azon az áron, hogy velük legyek, és egy ribancként kezelhessenek. Nem, nekem Ritáék közt a helyem. Mondja ezt a jobb vállamon ékeskedő kis angyal. A bal vállamon a  kis ördög énem van, ami azt kiáltja, hogy a drog és a pia, na meg a cigi miatt mégis csak megérné. És ott lenne még a sex. A minden napos öröm, amit ők nyújtanának.

A gondolatra még a hideg is futkosni kezdett rajtam, gyorsan lesöpörtem mind két lényt a vállamról. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint valami hülye, és ez nem csak szerintem volt így.

- Minden oké? Lesápadtál. - Ült mellém Christina, és kezét homlokomra tette, s miután megbizonyosodott arról, hogy nem vagyok lázas, visszaült eredeti helyére. Jade pedig lapozott egyet könyvében, mindent kizárva. A világot, minket, és úgy az egész szituációt. Ő teszi a legjobban, talán nekem is olvasnom kellene egyfolytában. Az legalább lekötné a figyelmem, de egy kézzel nehéz lenne lapozni, közben pedig arra ügyelni, hogy a könyv be ne záródjon. Jade valami féle krimi regényt olvasott, amibe nagyon beleélte magánt. Többször összeráncolta a homlokát, és gondolkodva felnézett, aztán vissza a sorok közé. Tényleg leköti őt. 

11. rész - Bátorságpróba/2

Sziasztok kedves Olvasóim! Örömmel jelentem be, hogy most mindössze két nap csúszással érkezett a rész. Az előzőhöz is kevés komment érkezett. Legyetek szívesek véleményt alkotni, mert ezt a történetet nem magamnak írom, és fontos a véleményetek. Hisz ezt csak miattatok folytatom, mert egyébként már rég bezártam volna a blogot. De mindegy is.. ha van kedvetek írtok komit, ha nincs nem.

" Én nem félek! "

Minden maradék erőm, és bátorságom összeszedtem utolsó szava után, és felálltam. Felálltam, mert meg akartam csinálni. Felálltam, mert meg tudtam tenni bármennyire is féltem. És ezért büszke is voltam magamra. Mert most először álltam ki magam mellett úgy, hogy ilyen körülmények között, és ilyen nők között vagyok. Belül tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de akkor is felálltam, és kimondtam:

- Én nem félek! - ordítottam olyan hangosan, amennyire csak a hangszálaim bírták. Grace visszafordult, és meglepetten nézett rám.  Felém közeledett, lassan. Minden egyes lépésénél a szívdobogásom gyorsulni kezdett. Amint újra elém állt, nem csinált semmit. Körülbelül húsz centiméter választott el minket egymástól. Egyszer csak elmosolyodott, kezét a vállamra tette, és megpaskolta azt. Értetlenül néztem rá, nem mozdultam

- Kiálltad a bátorságpróbát. - mondta, majd megfordult, de a karja után kaptam, és visszarántottam. - De ez még nem jelenti azt, hogy hozzám érhetsz. És pláne nem ilyen durván. - rántotta ki karját kezem közül. 

- Magyarázatot akarok! Mi az, hogy kiálltam a bátorságpróbát? Mi? Válaszolj! - mondtam dühösen. A vérnyomásom az egekbe szökött az idegességtől. Mi az hogy bátorságpróba? Mit jelent ez az egész?

- Jól hallottad, nem? - mondta ingerült hangon. - Na jó. Elmondom mi is ez valójában. - karjait keresztbe fonta, unottan megforgatta szemeit. - Ez az egész kis bátorságpróba arról szól, hogy megnézem ki bírod e állni a próbát. A fájdalmat. Mondjuk én veled most egész kedves voltam. A többiekkel nem voltam ilyen. Szóval választhatsz. Vagy csatlakozol közénk, és ott hagyod a lúzer barátaidat, vagy maradsz velük, és én és a többiek tovább szekálunk. Válassz! - mondta. Egyik lábáról áthelyezte testsúlyát a másikra, és várt. Ő most komolyan azt vára, hogy én átmegyek hozzájuk? Azután, amit velem csinált pár perce?

- Te nem vagy normális. Miért akarod, hogy átmenjek a ti oldalatokra? És miért kellett velem ezt tenned? - kérdeztem, mire felnézett, és elvigyorodott. 

- Édesem. Te nem érted? Nem fogod fel? Ez egy ajánlat. Itt mi vagyunk négyen a királynők, és te lehetsz az ötödik. Hát nem fogod fel, hogy hozzánk csapódhatsz? Nem érhet bántódás a többi nőtől idebent. Mert ugye tudod, hogy nem mind ilyen kedves mint én? És itt nem Lolára meg a másik kettőre gondolok. Vannak itt sokkal durvábbak is, mint mi. Csak mivel mi vagyunk bent a legrégebben, félnek tőlünk. De utoljára teszem fel a kérdést. Maradsz, vagy jössz? Nálunk mindened meg lehet. Öröm, fű, cigi, pirulák. Amennyit csak akarsz szívem. Tudom ám, hogy mostanában durván kapkodod befelé a drogokat. De ne aggódj. Tartom a szám ha... - és elhallgatott. Nem folytatta tovább, csak tovább vigyorgott. Egy pillanatra az agyamban megfordult az a gondolat, hogy csatlakozom, de aztán meggondoltam magam. 

- Ha? Miért cserébe hallgatsz? - kérdeztem meg tőle azt, ami a legjobban érdekelt. Senki sem tudhatja meg azt, hogy én idebent Christa-val drogozok. Senki, főleg nem Zayn. Mert akkor csalódna bennem, és azt nem bírnám ki. Ahhoz, hogy haragban legyünk, túlságosan is megszerettem őt. És ilyen körülmények közt kell nekem szerelmesnek lennem egy ilyen fiúba, aki ráadásul börtönőr. Azt hiszem, nagy hibát követtem el. De a szívnek nem lehet parancsolni, sajnos pont olyanba szeret bele, akibe nem lenne szabad. És nem tudom megakadályozni azt, hogy szeressem őt. - Válaszolj már! - szólaltam meg újra türelmetlenül.
- Légy türelmes bébi. Had gondolkozzam. Hm.. - mutatóujját szájához emelte, majd úgy tett, mint aki gondolkodott. Persze tudtam, hogy nem gondolkodik semmin sem, mert már előre tudta. Zsarolni akart. - Ha eltöltesz velem egy éjszakát. Újra, kettesben, nem ilyen piszkos helyen, mint ez itt. - suttogta fülembe. Még a hideg is kirázott, ahogy éreztem leheletét. Grace elindult, de hirtelen visszafordult, és szájon puszilt. Hangosan nevetve távozott a mosdóból, maga mögött pedig bezárult az ajtó. Ismét egyedül voltam odabent. Hirtelen idegesség tört rám, amitől majd fel robbantam. A vér a fülemben dobogott, legszívesebben ordítottam volna, de ehelyett valami fájdalmasabbat tettem. Kezemet ökölbe szorítottam, és olyan erővel vertem bele a falba, hogy ujjaim reccsentek egy nagyot. Mintha bomba robbant volna. Egy pillanat alatt tört el három ujjam, karomat azonnal magam mellé engedtem. Fájdalmamban felszisszentem, nem értettem, miért lettem ilyen ideges. Mielőtt ide kerültem, sosem voltam agresszív. Mindig is visszahúzódó voltam, de a börtön teljesen megváltoztatott. Megváltoztatta a cselekedeteim is, nem pedig csak a gondolkodási módom. Kezemet zsebembe dugtam, nem akartam, hogy bárki is meglássa a törött ujjaimat. Visszamentem a cellámba, ahol már Rita, Jade és Christa is ott voltak. Kérdőn néztek rám mind a hárman, amit meg is értettem. A szemeim ki voltak pirosodva, és könnyesek is voltak. Bementem, és ledobtam magam az ágyra. Megfeledkeztem a kezemről, ami a zsebembe volt dugva, így sikeresen a testsúlyom ránehezedett, mire felszisszentem, és hirtelen kihúztam a zsebemből. Jade tekintete azonnal a sérült testrészemre szegeződött.
- Alex mi van az ujjaddal? - ült oda mellém, kezemet kezébe vette.
- Semmi. - húztam vissza, arcomról tükröződött a fájdalom, és ezt a lányok is észrevették.
- Gyere Rita, menjünk és szóljunk Zayn-nek. - állt fel Christa, és kimentek a cellából. Utánuk akartam szólni, de már késő volt. A fenébe. Most Zayn meg fogja tudni az igazságot, hacsak ki nem találok valamit. Gondoltam magamba. A lányok két perc után visszatértek Zayn-nel együtt, aki segített felállni, és elkísért a börtön orvosához. Út közben nem szóltam hozzá, még csak rá sem mertem nézni. De megszólított.
- Hogyan történt? Mit csináltál? - vállamnál fogva megállított, kíváncsian nézett rám.
- Semmi sem történt. Csak.. csak elestem. És pont rosszul estem. - hazudtam. Hatalmas bűntudatot éreztem, amiért hazudnom kellett neki, de nem tehettem mást. Mégsem mondhattam el, hogy mi is történt valójában.
- Ühüm. Hát ha nem akarod elmondani, rendben. De innentől rajtad tartom a szemem, mert baleset veszélyes vagy. Árthatsz magadnak, azt pedig nem akarom, mert szeretlek. - mondta, majd magához ölelt. Annyira kedves, és aranyos volt abban a pillanatban, bennem pedig azonnal bűntudat támadt. Hiába akaratom ellenére történt az egész, és hiába nem voltunk együtt Zayn-nel, nekem mégis bűntudatom volt. Hisz szerettem őt, tiszta szívemből. Ő volt a második férfi az életemben, akit mindennél jobban szerettem. Szemembe egy könnycsepp gyűlt össze, ami végigfolyt arcomon, de gyorsan le is töröltem. Nem szerettem volna, ha meglát, mert akkor biztos, hogy újra rákérdez a dolgokra. És azt nem akartam.
- Mehetünk? - kérdezte, s elindult, én pedig követtem őt. Az orvosi rendelő a börtönben elég távol van a celláktól. Körülbelül tíz percig sétálhattunk, míg oda nem értünk. Az ajtó előtt megálltunk, Zayn pedig benyitott azon, én utána mentem. Mikor megláttam azt a személyt, aki a székben ült, nem hittem a szemeimnek. Nem.. nem lehet, hogy Ő az. Gondoltam magamban, és hátráltam egy lépést. Az ő arcán is látszódott a meglepettség, de az a meglepettség hamar átváltott mosollyá. Még mindig ugyan olyan, semmit sem változott. A szívem a torkomban dobogott. Féltem tőle. Nem akartam, hogy újra bántson engem. De hogyan került ő ide? És miért pont ebbe a börtönbe? Ezek a kérdések belül széttéptek engem.

10. rész - Bátorságpróba/1

Sziasztok! El sem hiszitek, mennyire sajnálom, hogy csak most jön rész, de egyszerűen nem volt időm, sem pedig ihletem. Ahogy most sincs, és a rész is valami borzasztó lett, de azt hiszem itt az ideje ennek a résznek. Mindegy. Azért remélem, hogy titeket megfogott valami benne, és hagytok valami megjegyzést. És még valami. A részek innentől nem jelen időben íródnak majd, hanem múltban. Remélem, hogy nem zavarlak vele össze titeket, de el sem hiszitek, mennyire nehéz jelenben írni. Legalábbis nekem. Mindegy. A lényeg, hogy múlt időben fogom írni innentől, és visszaemlékezésként fogom "bemutatni", azaz az epilógus ismét jelenben lesz. Majd az ez előtti részeket is átírom múltba. 

Emily

- Te mi a fenét keresel itt? - Zayn hirtelen elengedett, mikor észrevettük, hogy valaki bejött. És ez  a valaki nem más, mint Lola. A börtönben mondhatni a legnagyobb ellenségem, a három barátnőjével együtt. - Neked nem kint kéne lenned a többiekkel? - dobta felé a kérdést a férfi.
- És neki? Neki is kint kéne lennie nem? - fordult felém. Ha a tekintettel ölni lehetne, én már biztos halott lennék. Lola keze még mindig ökölbe volt szorítva, folyton engem nézett, de néha Zayn felé is pillantgatott.
Zayn kifújta a levegőt, éreztem rajta, hogy kezdett ideges lenni, amiért megzavart minket. Megrázta a fejét, majd kinyitotta az ajtót, és kitessékelt mindkettőnket. Ő is kijött, s kulcsra zárta az ajtót. Lola ment vissza a barátaihoz, vagy inkább a csatlósaihoz, akiket bármikor, bárhol ugráltathat, én pedig visszafordultam Zayn felé. Aprót biccentett a fejével, jelezve, hogy menjek én is. Kissé csalódott voltam, amiért nem tudtunk beszélni kettesben. Gondolataim nem hagytak nyugodni, folyton az járt a fejemben, hogy mi lesz. Mi lesz kettőnkkel, és főleg, hogy mi lesz ezek után. Együtt leszünk, vagy nem? Ezek a kérdések szétmarcangolnak engem. A szívem azt suttogja, hogy ennek lehet folytatása, de az eszem épp az ellenkezőjét.
- Hé, Alex. - bökött oldalba Christa, amire felébredtem gondolataimból. Egyik kezemmel dörzsölgetni kezdtem az oldalam, a lány elég erősen bökött meg. Kérdőn felé néztem, mire ő huncutul elmosolyodott. - Mi történt Zayn és közted? - kérdezte. Ritáék is meghallották a kérdést, több szempár szegeződött rám.
- Semmi. - mondtam alig hallhatóan, majd felálltam. - Én most megyek. Nem érzem jól magam.
Nem törődtem a lányok kérésével. Ők azt szerették volna, hogy maradjak, és mondjak el mindent. Ők tudták, hogy nem mondok igazat, én pedig azt tudom, hogy úgysem fognak békén hagyni addig, míg el nem mondom nekik. De nem fogom, mert nem tehetem. Ez Zayn és az én titkom, senkire sem tartozik ez a dolog.

Visszaérve a cellához, eléggé elszomorodtam. Minden életkedvem elszállt, legszívesebben megszűntem volna létezni. A gondolataim újra megtámadták fejemet. Ugyan az az egyetlen egy mondat visszhangzott. Mi lesz ha... És nem volt befejezve. Nem volt befejezve, mert nem tudom, hogyan fog végződni ez az egész dolog. Zayn bárkit megkaphat, miért pont én kellenék neki? Idebent több, mint nyolcvan nő koslat utána, és vágyik rá. Miért pont engem nézett ki magának?
Minden egyensúlyomat elhagyva dobtam le magam az ágyra, fejemet a fehér, piszkos falnak döntöttem, lábamat törökülésbe helyeztem. Ujjaimat tördelni kezdtem, ezzel enyhíteni próbáltam idegességem. Valamiért ideges lettem, és rossz előérzetem támadt. Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban be kell vennem valamit, különben megőrülök. Felálltam, és óvatosan előhúztam az ágyam alól a kis dobozt, amiben a pirulák vannak elrejtve, majd gyorsan a zsebembe rejtettem egy szemet. A cella küszöbében körülnéztem, hogy nincs e a közelben valaki, majd a mosdóba indultam.  Odaérve kinyitottam az egyik vécé ajtaját, és bementem, majd leültem a lehajtott vécére. Elővettem a zsebemből a piros színű gyógyszert, és bevettem. Egy pillanat alatt elárasztott a bűntudat. Tudtam, hogy nem szabad, de én mégis csináltam. Mint mikor kiskoromban rágtam a körmöm. Az anyám megtiltottam, de én mégis minden nap lerágtam. Akkor is bűntudatom volt, és most is. Tudom, hogy ezzel csak saját magam roncsolom, de nem érdekelt. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenszegüljek a kísértésnek, és hogy ne vegyem be a gyógyszert. Hangokat hallottam a zárt ajtó mögül, szívem dörömbölni kezdett mellkasomban. Hangos viháncolást hallottam, azt hiszem, Lola három csatlósa az. De akkor hol van ő? Éreztem, hogy a pirula kezd hatni, akaratlanul is széles vigyor keletkezett arcomon, pupilláim kitágultak. Egy laza mozdulattal kilöktem a vécé ajtaját, és kimentem rajta. Nem tévedtem. Tényleg csak hárman voltak, és épp a tükör előtt sminkelték magukat. Mint akik diszkóba készülnek. Undorodó tekintettel végignéztem rajtuk, és a kijárat felé indultam. A hátam mögött hallottam, hogy összesúgnak valamin, aztán elnevetik magukat. A gyógyszer teljesen hatott, mintha a mennyországban lettem volna. Egyensúlyhiány miatt nem tudtam tovább menni, a rozsdás kilincsbe kellett kapaszkodnom, és azon megtámaszkodnom, különben összeestem volna. Néhány másodperc múlva egy kezet éreztem vállamon, és egy másikat is, ami a derekam simogatta. Hozzám értek. Féloldalasan feléjük fordultam, és próbáltam lelökni magamról a kezeket, de minden erőm elszállt. Szerintem rossz gyógyszert vettem be, aminek csak két percig van hatása, azután meg elveszi minden erőd.  Christa figyelmeztetett engem, mikor odaadta nekem, de nem figyeltem, most pedig a lehető legrosszabbkor vettem be. Össze voltam zárva három elviselhetetlen lánnyal, akik nem hagytak nekem békén, és elég durva játékokba kezdtek, aminek én voltam az áldozata.
- És most... - suttogta a fülembe az egyik. - .. azt teszed, amit mondunk, különben büntetésben lesz részed.
A látásom homályosnak tűnt, a karjaim zsibbadni kezdtek. Borzasztó érzés volt.
- Mennyetek a fenébe. - mondtam, szinte alig hallhatóan, de meghallották.
- Mit mondtál? - kérdezte Lisa. Azt hiszem, így hívták az egyik lányt. - Ne merd még egyszer ezt mondani! - ordította, majd egyik kezét felemelte, és pofon vágott. Nem fájt, szinte nem is éreztem az ütés erejét. A drog teljesen elzsibbasztotta a végtagjaimat, és az arcomat is. Megfordítottak, és az ajtónak szorítottak. Féltem. Féltem, mert nem tudtam, mit akarnak velem tenni, és mert még csak védekezni sem tudtam, ha esetleg bántani akartak volna.  De bántottak engem, nem is akárhogy. Akkor, abban a húsz percben, megaláztak engem. Akkor értettem meg, hogy ami a börtönben folyik nem habos torta, hanem a kőkemény pokol. Mindig is sejtettem, hogy ott az élet nem könnyű, és hogy olyan emberek kerülnek oda akik elkövettek valamit. Valamit, ami nem szép dolog más emberrel szemben. Valaki gyilkosságért ül, valaki rablásért, és még sorolhatnám. De én.... én nem tartoztam oda.

A látásom még mindig homályos volt, és a végtagjaim is zsibbadtak, de már nem annyira, mint pár perccel ezelőtt. A három lány vihogni kezdett, majd az egyik elővett egy kötelet a zsebéből, és felém közeledett. A szívem dörömbölni kezdett, nagyon féltem, hogy mit akarnak velem csinálni. Lisa a csuklómnál fogva felrángatott a földről, a másik pedig szorosan hátra kötözte azokat, s a sarokba lökdöstek és kigáncsoltak, így a térdemre rogytam. A harmadik lány leguggolt a hátam mögé, közelebb hajolt a fülemhez, és suttogni kezdett.
- Most pedig engedelmeskedsz nekünk, vagy Lola már nem lesz veled ilyen kedves, Katicabogár. - mondta. Csókolgatni kezdte a nyakam, közben pedig az egyik kezével elkezdte kigombolni az ingemet. A hányás kerülgetett, minden egyes érintésénél kirázott a hideg. Az undor amit akkor éreztem hatalmas volt, de semmit sem tudtam tenni. A kezem ki volt kötözve, az a nő teljesen rám nehezedett a testével, szinte mozdulni sem tudtam. Csak tűrtem azt, amit velem csinált, nem tehettem mást. - Jó kislány. - hangja rekedtes volt, érintése lágy, de mégis kemény és erőszakos. - Most hagyjatok minket magunkra! - parancsolt rá a másik kettőre, akik engedelmeskedtek neki. Lola mellett ő a második nő akinek úgy nevezett hatalma van idebent.
Grace  velem szembe állt, és méregetni kezdett. Tekintetében láttam valamiféle vágyat. Fekete íriszeiben égett ez a vágy, de bennem csak a harag élt. Megpróbáltam kikötözni a csomót, de nem ment, és a  vékony kötél már szinte belefúródott a bőrömbe. Égetett. Grace két kezével benyúlt az ingem alá, és levette rólam a ruhadarabot, s a sarokba dobta. Majd erőszakosan újra megcsókolt, amit nem viszonoztam. Hát persze, hogy nem viszonoztam. Szemeimbe könnyek gyűltek, egész testem remegni kezdett. Akkor tudtam meg, hogy valójában mit is akar: lefeküdni velem akaratom ellenére.
Grace eloldozta a kezem, azonnal ellöktem magamtól, és megpróbáltam felállni, de visszaestem.
- Én ezt nem tettem volna. - ismét felpofozott. - Én próbáltam veled kedves lenni, és gyengéd. - majd megint megütött, amit már meg is éreztem. - De nem éltél ezzel a lehetőséggel. Esélyed lett volna egy jó kis dugásra, amit még te is élveztél volna. De ha nem, hát nem. Te akartad, kislány! - kezeit erőszakosan a nyakam köré fogta, és felrántott a földről. - Most megtudod, milyen is a börtön élet, Katicabogár! - és abban a pillanatban nekiszorított a falnak. Mindössze néhány centi választott el egymástól. Egyik kezével még mindig erősen fogta a nyakam, ezzel meggátolva, hogy szökni tudjak, a másikkal pedig a nadrágomat húzta le, ami leesett a földre. Csak a fehérneműben, szinte mesztelenül álltam előtte. Eltávolodott tőlem, és szemeivel végigmért. Az az érzés, amit akkor éreztem.. csak a megalázottság volt. Az életben senki nem csinálta ezt velem, Senki nem ütött meg, csak egyszer Amy. De rajta kívül senki.
- Ne csináld ezt kérlek. - mondtam halkan. Hangomban hallani lehetett a félelmet. A lány rám nézett, majd hangosan nevetni kezdett.
- Nem ismersz te engem. Ha valamit akarok, azt megszerzem, és ha azt a valamit akarom, senki sem állíthat meg. Remélem vetted a célzást.
Szemeimet égették a sós könnycseppek, de már csak azért sem sírtam el magam. Próbáltam magam erősnek mutatni, nehezen ment. Vészesen közel voltam ahhoz, hogy megüssem őt, de akkor csak rontottam volna a helyzeten. Mély levegőt vettem. Éreztem azt az erős parfüm illatot rajta, amit annyira utálok.
Grace az ujjbegyét a fekete alsóneműm szegélyébe vetette, és egyre közeledett lentebb és lentebb. Éreztem, hogy a pulzusom az egekben van, és az adrenalin szintem is feljebb ment a kelleténél. Hozzám nyúlt. Két ujját hirtelen belém vezette, a fájdalomtól felszisszentem. Azt hittem, ott helyben kettétörök. Azonnal nagyon gyorsan kezdte mozgatni bennem ujjait. A fájdalom átjárta testem, lábaim remegni kezdtek. Ajkait rá tapasztotta az enyémekre, nyelvét erőszakosan dugta számba. Sokkot kaptam. Ilyen velem még soha nem történt, csak előre bámultam és tűrtem. Üveges tekintetemből immár kifolytak a könnyek, nem bírtam tovább. Kulcscsontomnál éreztem meleg leheletét, és hallottam, ahogy zihál. Szememet behunytam, mikor éreztem, hogy kihúzta belőlem az ujjait. Már nem fájt, megszoktam az érzést. Már csak az fájt a legjobban, amit tett velem. Megalázottnak éreztem magam, minden önbizalmam elvesztettem. Leültem a földre, fejemet a térdemre hajtottam. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, és kezet mos, aztán gúnyosan nevetve felöltözik.
Amikor végzett leguggolt elém, egyik kezével kényszerített, hogy fel nézzek rá. - Még nem végeztünk. - mondta, majd felállt, és az ajtó felé indult. - És még valami. Zayn közelében nem akarlak meglátni, különben máskor nem lesz ilyen szerencséd.

09. rész - Nem tudsz te semmiről sem!

Sajnálom a több, mint egy hónapos késést, de semmi időm sem volt a blogra. A nyolcadik részhez alig érkezett komment, összesen kettő, amitől picit csalódott lettem, hisz 33 követőm van. Na mindegy.. remélem azért ehhez a részhez lesz pár megjegyzés:)

Emily

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy idebent vagyok, egy hét pedig úgy telt ebben az egy hónapban, hogy nem beszéltem Zayn-nel. Valamilyen oknál fogva fájt, hogy került engem, és az is, hogy egy szót sem váltottunk egymással. Még csak egymásra sem néztünk. Minden reggelünk kínosan kezdődött. Mióta Angela felmondott, nem tudjuk miért, azóta Zayn a nappali, valamint éjszakai őr a női börtönben. Hétköznaponként mikor kinyitotta a rácsokat, szinte minden nap megpróbáltam vele beszélni, de nem akart. Nem hallgatott meg. Pedig nekem kéne sértődöttnek lennem, és nem neki, hisz én semmit sem csináltam. Ő csókolt meg, ő vitt abba a szobába, ahol a zongora van. Ő kezdett ki velem, és nem én vele. A mindennapok nehezen telnek idebent, és lassan. Szinte csigalassúsággal, és még mindig nem kaptam semmit sem. Nem volt bíróság, egyszerűen semmi. Nem kaptam értesítést, hogy meddig tartanak itt, de ez az érzésem, hogy sokáig. A napok majdnem mindegyike úgy telik, hogy a hátamon lévő gyűlölködő  tekintetek majd át szúrnak, és ez nem jó. Ezt a belül marcangoló, szinte már fájdalmas érzést valahogy enyhítenem kellet, és sikerült is. Csak nem a legjobban sültek el a dolgaim idebent. Már jó pár nap el telt azóta, hogy Christa drogot hozott nekem. Ezekben a kis pirulákban találtam meg azt a csodát, amit már rég kerestem. Azt a boldogságot, amit Zayn-től nem kaphatok meg. Tudom, hogy nem jó dolog ez, és ha rájönnek, hogy drogozunk itt többen is, akkor végünk van. De nem érdekel. A pirulák hatása miatt végre újra szabadnak érezhetem magam, és így gyorsabbnak tűnnek a nappalok, az éjszakák. Christa egy hete jött a börtönbe, és a mi cellánkba rakták be. Szimpatikus lánynak tűnt már első ránézésre, és hamar össze is barátkoztunk. Majd egyik nap megláttam őt a mosdóban, amint beveszi a gyógyszereket. Kíváncsiságomnak köszönhetően utána mentem, és bevettem én is néhányat. Úgy gondoltam, hogy ha ő ettől jobban érzi magát, akkor rám is hatni fog. És hatott. Elterelték a gondolatom mindenről. A szeretetről, amit Zayn iránt érzek, a bűntudatról, a gyűlöletről. Amy jelenléte felkavart engem. Akkor nem kellett volna ide be jönnie, és nekem nem kellett volna azt mondanom, amit. Megbántottam őt. Akkor egy percig azt éreztem, hogy bocsánatot kérek tőle, de nem tettem. A nővérem iránti szeretetem gyűlöletté alakult át abban a pillanatban, mikor rám kente mindezt. A gyilkosságot.
- Alex. - hallom meg Chrita hangját az ajtó mögül. Azt hiszem, tudom, hogy miért van itt. - Idebent vagy? - kopog be a vécé ajtaján. Sóhajtók egyet, elrejtem a zsebembe a kis tasakot, amiben a bogyók vannak, majd kimegyek hozzá. A lány kék tekintete csillog, úgy tűnik boldog valamiért.
- Történt valami? - kérdezem kíváncsian, de nem szól semmit sem. Mosolyogva belenyúl a zsebébe, és kivesz belőle egy doboz cigarettát. - Minek az neked? - kérdezem a dobozra mutatva.
- Erős dohányos vagyok, és most végre a nővérem küldött be nekem. És nem csak ezt. Pár pirulát is csomagolt egy szendvicsbe.
- Szendvicsbe? Az ilyeneket nem ellenőrzik, hogy nehogy legyen benne valami? - kérdeztem meglepetten.
Christa megrántja a vállát, majd a tükörhöz megy, s megigazítja fekete haját.
Az ajtón belép a négy grácia, tekintetüket le sem veszik rólunk. Kérdőn néznek ránk, azt hiszem azt várják, hogy kimenjünk. Két nappal ezelőtt volt egy kisebb összetűzésem velük. Megint. Úgy tűnik, nem akarnak nekem békén hagyni. A nagydarab nő, akinek a nevét akkor tudtam meg, folyton les engem. Minden léptem követi, de nem csak az enyém. Zayn után is áskálódik, és ez nem tetszik. Unottan megyünk ki Christa-val az udvarra. Kihasználjuk a két órás "szabadság" minden percét. Ritáékhoz csatlakozunk, akik az egyik asztalnál nevetnek valamin. Még egyszer benyúlok a zsebembe, s ellenőrzöm, hogy meg van e a tasak. Ezt Jade és Rita nem tudja, és nem is akarom, hogy megtudják. Csalódnának bennem.
- Alex. Hallottad, mi fog történt? - mondja Rita vidáman. Megrázom a fejem, kíváncsian fordulok felé, s várom, hogy mesélni kezdjen. - Szóval. Kezdem előröl akkor megint, csak hogy ti is halljátok a hírt.
- Elkezdenéd végre? - kérdezzük szinte egyszerre Christa-val. A lány kuncog, majd beletúr vörös hajába, és beszélni kezd. - Szóval akkor. Jövőhéten jönni fog ide egy fotós, hogy képeket készítsen erről a börtönről. Mert ugye ez az ország egyik legjobb női börtöne, ha úgy vesszük. És állítólag a fotós hoz magával cuki kis emberkéket, akik majd videózni is fognak, és lesz állítólag kis film is. Aj, már annyira várom. - ugrál örömében Rita. Én már megszoktam tőle ezt a lelkesedést, szinte mindennek örül, de a fekete hajú még nem. Furán nézi, ahogy Rita ugrándozik, és nevetgél. Majd megszokja ő is. Mosolyogva figyelem, ahogy Jade is elneveti magát végre, de figyelmem hamar máshová terelődik. Zayn jött ki az ajtón, és megállt a fehér fal előtt. Tőlünk legalább ötven méterre van, de még innen is látom rajta, hogy valami baja van. Tekintetem nem bírom róla leszedni, legszívesebben odamennék, és megkérdezném tőle, hogy mi a baj, de nem merek. Félek, hogy újra csak elküldene, vagy ami még rosszabb lenne, hogy meglátna, és inkább visszamenne. Apró rúgást érzek bokámon, féloldalasan Jade felé fordulok. Ő észrevette, hogy Zayn-t figyelem. Aprót int fejével, arra biztat, hogy odamenjek hozzá. Halvány mosoly ül arcomra, nagy levegőt veszek, majd felállok. Lábaim mintha leragadtak volna egy pillanatra, nem bírtam megmozdítani őket. Jade sóhajtva feláll, vállamnál fogva lök rajtam egyet. Majdnem orra buktam, de végre megindultam. Több tekintet is rám szegeződik, de nem foglalkozom vele. Csak megyek, egyre jobban közeledem felé. Barna szemeit szemeimbe fúrja, kérdőn néz felém. Amikor oda érek, nem szólok, csak mellé állok. Csendben várom, hogy mit reagál. Ellöki magát a faltól, és be indul, tudomást sem véve arról, hogy itt vagyok, és hogy mellette állok. Vagyis csak álltam, mert már be ment. Ledermedve állok, és várok, hátha visszajön. De nem. Én is ellököm magam a fehér faltól, és utána megyek. Zayn nem ment tovább az ajtótól, ott állt mellette. Azt hiszem, csak nyugodtabb helyen akar lenni. Tudta, hogy úgyis utána jövök, azért nem szólt.
- Zayn. - szökik ki számon a neve, amit azonnal meg is bánok. Fejemet lehajtom, a cipőm orrát kezdem nézegetni. Nem mintha olyan érdekes lenne, de el kell terelnem a figyelmem.
- Megváltoztál. - mondja halkan. Fejemet felemelem, kérdőn nézek felé. - Már nem olyan vagy, mint mikor ide kerültél. Mint mikor ketten voltunk a zongoránál. Vagy mikor megcsókoltalak. Megváltoztál, de nem jó irányba. - mondja ki a szavakat, de nagyon halkan, rekedtes hangon. Elgondolkodom azon, amit mondott. Igen, lehet megváltoztam. De miatta lettem ilyen. Ha nem kezd el kerülni, és ha nem csókol meg, akkor most nem lenne a zsebeimben eldugva egy tasak, benne droggal. Őt hibáztatom, de legbelül tudom, hogy én is az vagyok.
- Ne mondd ezeket. Te is tudod, hogy nem magamtól lettem ilyen. - célozgatok arra, hogy ez nem csak az én hibám. Úgy látom  értette a célzást. Tekintete megváltozik, arcáról nem tudok semmit leolvasni.
- Azt mondod, hogy én tehetek erről? Hogy én vagyok a felelős azért, mert tönkreteszed magad? Alex! Nézz már tükörbe. Szerintem ha csinálnánk rólad most egy fotót, és  a régihez tennénk, akkor fel sem ismernéd magad. - felemeli hangját, hitetlenül megrázza a fejét.
- Igen? Hát tudd, hogy miattad lettem ilyen! - ordítom, mélyen a szemeibe nézek. Próbálom nem elsírni magam, de a szememet szúró könny végigfolyik arcomon. És azt követi a többi. - Nem tudod, hogy mit éreztem akkor, mikor megcsókoltál, és főként nem tudod, hogy milyen pocsék érzés volt az, mikor még csak rám sem néztél. Nem tudod, hogy milyen nehéz volt nekem minden nap látnom téged, minden egyes reggel a te arcod megpillantani először. - hangom elcsuklik, ismét lenézek a földre, és megrázom a fejem. - Nem tudsz te semmiről sem!
Zayn kínosan elneveti magát, államat kezével emeli fel. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Barna íriszekben csalódottságot fedezek fel, és egyben dühöt is. De nem tudom, mindezt miért.
- És te tudod azt, hogy nekem milyen nehéz volt az utóbbi két hét? Tizennégy nap nem sok, de ezek a napok inkább éveknek tűntek. Minden egyes nap egyre rosszabb lett. Tudod te, hogy hányszor akartam veled beszélni, és hogy hányszor akartam bocsánatot kérni, amiatt ami történt? És, hogy valamennyiszer reggel kinyitottam azt a kurva rácsot, hányszor akartalak megölelni, és bevallani, hogy szeretlek? De én gyáva féltem attól, hogy mit reagálnál. - a szavak csak úgy ömlöttek a szájából, engem pedig mind sokként ért. Nem  szólalok meg, igazából nem is nagyon tudok mit mondani erre. Azt mondta szeret. De ha így van, akkor mégis mi a fenéért szenvedünk mind a ketten? Ha már a kezdetektől így volt, akkor miért nem tudta elmondani nekem ezeket? Miért hagyta, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok? Ezek a kérdések belül szétmarcangolnak, érzem, ahogy az adrenalin nő bennem, és olyan fogok tenni, amit nem kéne. És megteszem. A tenyerem Zayn arcán csattan. Kezét a pirosodó felületre helyezi, kérdőn néz rám. Mielőtt megkérdezné, hogy ezt miért kapta, választ adok rá. Hosszú, érzésekkel teli választ.
- Mert megérdemled. De főleg azért, mert hagytad, hogy olyat tegyek, amit soha nem akartam, és mert nem mondtad előbb, hogy mit érzel irántam. - szemeim ismét könnyekkel gyűlnek meg, de most nem a fájdalomtól. Hanem a boldogságtól, de egyben a dühtől is. - Zayn... - halkan mondom ki nevét, homlokomat az övének támasztom. Érzem szuszogását, a meleg levegőt. Mindössze két centi választ el minket egymástól. Most érzem őt igazán közel magamhoz. Érzem  a szíve dobogását, és a keze érintését a derekamon. Karomat lassan nyaka köré fonom, és félénken kezdeményezek. Apró puszikat adok alsó ajkára, de a puszikból hamarosan csók lesz. Egyik kezét leveszi derekamról, a tarkómhoz emeli, és közelebb húz magához. A csókja édes, érzelemmel teli. De valami megzavar minket. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, elhúzódunk egymástól. Hát persze, hogy az a személy lépett be, aki utál engem, és persze, hogy ilyenkor kell megzavarni minket. A szemeiben düh izzik, keze ökölbe van szorítva. Most aztán tényleg ideges.

08. rész - A fájdalom átalakult dühé, majd gyűlöletté

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel, remélem elnyeri tetszéseteket. Örömmel jelentem be, hogy már 30-an vagyunk. El sem hiszitek mennyire örülök, amiért itt vagytok velem, és olvassátok a blogot. Hálás vagyok Nektek! Létrehoztam egy ASK.FM profilt, ahol bátran feltehetitek kérdéseiteket. Legyen az bármi.

Névvel, vagy név nélkül kérdezel, válaszolni fogok mindenre. Ha pedig valamit szeretnél elmondani, ami negatívum, azt is nyugodtan. Ha név nélkül kérdezel, sosem fogom megtudni ki voltál. De most jöjjön a rész, ami elég hosszúra sikeredett, nem húzom tovább a szót. :) És még valami. Elkészítettem a blog könyvborítóját is. Nézzétek meg, remélem elnyeri tetszéseteket.

Emily

--------------------------------------------------------------------------------------

Az a csók felkavart bennem mindent, beleértve a régi érzelmeket, sérelmeket. Még a gimiben volt egy fiú, akivel együtt voltam egy évig, aztán otthagyott engem egy másik lányért. Vele is pont ugyan így kezdődött minden. Közrejátszott a zongora, egy dal, egy csók. Aztán egyre többet találkoztunk, míg végül egymásba szerettünk. De ez nem történhet meg újra. Nem akarok megint összetörni, épp elég nekem jelenlegi helyzetem is. Valójában féltem saját magam a szenvedéstől.

Zayn még mindig nem mozdul, a zongora poros billentyűit nézegeti. Félénken, lassan, bizonytalanul felé fordulok, de nem néz rám. Hamar elkapom takintetem, mert az ajtó nyitására leszek figyelmes, de szerencsére nem lehet kinyitni, mert Zayn kulcsra zárta. Nagy kő esik le a szívemről, és szerintem neki is.

Már csak az kéne, hogy lebukjunk. Akkor mindenre fény derülne, és az nem lenne jó se nekem, sem pedig Zayn-nek. A börtönben a lányok rám szállnának, pedig már így is kiszemelt lettem az egyiknek, és csapatának. Csendben vagyunk, újra és újra itt van az a csend. Lehet a szerelmeseknél a hosszú csend nem zavaró, de közöttünk igenis az. Kínos csend. Halkan felsóhajtok, majd felállok, és az ajtó felé indulok, de meghátrálok, ugyanis a kulcsok nála vannak. Lépteim visszhangoznak az üres szobában, szinte még azt is hallani, ahogy vesszük a levegőt.

- Zayn. - mondom halkan, visszaülök a kispadra. - Beszéljük meg ami az előbb történt.

Felém fordul, tekintetünk ismét találkozik. Úgy látom, hogy megbánta azt a csókot.

- Hiba volt. Nem kellett volna... - neveti el magát kínosan. - nem kellett volna, hogy ide lehozzalak, nem kellett volna együtt lennünk, és főként nem kellett volna megcsókolnom téged. - túr bele fekete hajába idegesen. - Sajnálom. - tárja szét karját, s feláll, én követem őt. Nem tudok mit hozzáfűzni ehhez, talán igaza van. De olyan gyorsan történt minden. Mielőtt kimennénk, Zayn visszafordul, kérdőn nézek rá. Aztán leesik, mit is szeretne mondani, vagy inkább kérni tőlem.

- Köztünk marad. Nem mondom el senkinek sem. Ebben biztos lehetsz. - mondom erőteljesen, de közben csalódott vagyok, valamiért rosszul esik, hogy erre kér, és hogy nem bízik bennem. Tudhatná, nem mondanám el senkinek sem.

Bólint, a kulcsokat belehelyezi a zárba, s kinyitja. A börtön " elhagyatott " része sötét, kicsit ijesztő.

Zayn előremegy, körülnéz, majd mikor meggyőződik róla, hogy nincs  a  közelben senki, int egyik kezével. Lábam járásnak ered, óvatosan lépkedem. Tudom, nincs előttem semmi, amiben megbotlanék, de fő a biztonság.

Amikor visszaérünk a cellákhoz, mindenki minket néz. Le sem veszik a szemeiket rólunk. Gyűlölködő, féltékeny tekintetek vesznek körül minket. Rita és Jade kérdőn figyel engem, válaszra várva. Tudom, el fognak halmozni kérdésekkel, és nem tévedek. Amint belépek, és leülök az ágyra, valamint Zayn távozik, Rita azonnal odaugrik mellém, és kérdésekkel halmoz el.

- Hol voltatok? Miért voltatok együtt? Mit csináltatok? Jó fej? Mondott neked valamit? Beszélj már!

A lány túlságosan is fel van pörögve, mint aki szívott valamit. A vörös hajú nagyon kíváncsi természetű, ellenben Jade-el. Ő csak ül, fejét csóválva figyel minket. Ő már megszokhatta Ritát, de nekem ez még új.

- Itt nem messze, csak mondani akartam neki valami, beszélgettünk, elég jó fej srácnak tűnik, nem mondott semmi érdekeset. - adok választ minden kérdésére. Minél hamarabb el akarom felejteni ezt az estét, nem akarok emlékezni semmire sem, ami nem rég történt. El akarom felejteni a csókot, a zongorát a Wonderwall-t, mindent ami történt. Nem akarok emlékezni, de úgy tűnik képtelenség.

Amint Rita lenyugszik, és visszamászik a felettem lévő ágyra,  én pedig párnára hajtom a fejem, minden egyes kép beugrik. Próbálok elaludni, kevés sikerrel. Felülök, lábam törökülésbe helyezem. Tekintetem az olvasó Jade-re vezetem. Unottan lapoz egyet könyvében, majd felsóhajt, s félreteszik. A külső tényleg mindent takar. A lány karja tele van tetoválásokkal, arcába van néhány piercing, mint egy rossz lány. Mármint bűnöző. Kellemesen csalódtam benne. Valójában tök nyugodt természetű, nem is értem hogyan került ide.

- Öntsd ki a lelked. - áll fel a székről, ami a cella sarkában van, majd odajön hozzám, és leül. Eleinte hezitálok, nem vagyok biztos abban, hogy elmondhatom - e neki. De aztán a szavak csak úgy ömlenek belőlem, mintha dézsából öntenék, nem tudom abbahagyni. Csak beszélek, beszélek, és beszélek.

Miután végzek a kis beszámolómmal, amit elég halkan mondtam, nem szeretném, ha bárki is meghallaná, Jade meglepetten néz rám.

- Hű. Nem gondoltam volna, hogy az őr ilyen.. ilyen izé. Tudod. - mutogat kezeivel, mire bólintok. Tudom. Sajnos tudom. - És nem éreztél semmi amikor megcsókolt? Tudod.. valami vibrálást? - mosolyodik el huncutul, kicsit megbököm könyökömmel.  Eddig nem kerültünk ennyire közel egymáshoz, szinte nem is beszélgettünk. Most meg kiöntöttem neki a lelkem. Egy szép barátság kezdete lesz vajon? Lehetséges.

- Ezt légyszi ne mondd el senkinek sem. Nem szeretném, ha rám szállnának. Így is utálnak egy páran. - mondom komoly arccal, a velünk szemben lévő cellára biccentek. Jade bólint, megveregeti vállam, majd felmászik a legfelső ágyra. Hát így állunk most. Zayn megcsókolt, és erről egyikünk sem szólhat semmit, senkinek sem. Titokban kell tartanunk, akármennyire is nehéz. Legalábbis nekem az, de így, hogy nagyjából elmondtam Jade-nek, picit könnyebb. Lehet hiba volt, de megbízom a lányban.

Másnap reggel van. Kissé szétesve ébredek, egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ez a második kialvatlan estém. Mint egy zombi, aki friss agyra vágyik, kelek ki a kevésbé kényelmes cella ágyból. Annyira éhes vagyok, hogy akár egy elefántot is meg tudnék enni. Türelmetlenül várom, hogy Angela megérkezzen, és kinyissa végre a rácsokat, és mehessünk reggelizni.

Amint megérkezik, meg sem várom a többieket, rohanok reggeliért.

Oda érve elveszek egy műanyag tárcát, s sorba állok és várok. Várok arra a nőre, aki majd odaadja nekem az ételt. Már ha lehet így nevezni azt  a folyékony főzelék féleséget, amit reggelire, ebédre, valamint vacsorára kell ennünk. Borzalmas, bár az íze elviselhető. Amint megkapom, leülök az egyik asztalhoz, de hamar felállok, ugyanis elfeledkeztem az evőeszközökről. Ami ebben az esetben a műanyag kanál. Csodálatos az élet a börtönben. Eközben már a terem megtelik rabokkal, mindenki sorba állt a reggeliéért.

Már mennék vissza, de amikor visszafordulok, megpillantom a kis csapatot,  akik a fogukat fenik a friss húsra, azaz rám. Engem várnak. Ki akarnak készíteni, de ha azt hiszik, sikerülni fog, hát nagyon tévednek.

Magabiztosan megyek vissza az asztalhoz, s ülök le az egyik mellé. Szúrós szemekkel bámul engem, tekintete szinte lyukat fúr a testembe. Érzem az égető tekinteteket, mégis megpróbálok nem törődni velük. Nagy hiba.

- Na ide figyelj. Most azonnal elmondod, hogy mi volt közted és az én Zaynem közt, vagy tényleg megbánod. Pokol lesz az életed idebent. - rángat fel az a nagydarab nő galléromnál fogva. Jóval nagyobb nálam, semmi esélyem az ellen, hogy esetleg ellökjem magamtól. Állom tekintetét, farkasszemet nézünk egymással. - Nem beszélsz? Hát jó. - mondja ellent mondást nem tűrő hangon, pedig még nem is szóltam. - Ezt még megbánod. - mutat rám mutatóujjával fenyegetőn. Ideges vagyok, de nem a félelemtől, és a tudattól, hogy utálnak, valamint folyton fenyegetnek. Hanem attól, hogy ez a  nő szerelmes Zayn-be, és mindenképp magának akarja. Ez rettenetesen idegesít engem, és fogalmam sincs, miért. Elmegy, én pedig levágom magam a székre. Annyira dühös vagyok, hogy nem is gondolkodom azon, mit is teszek. Hirtelen felkapom a műanyag tálcát, rajta a főzelék féleséggel együtt, és azon pillanatban leseprem az asztalról. Felállok, kezem a számhoz emelem. Még ezelőtt soha nem csináltam ilyet. Soha nem voltak dühkitöréseim, sem semmi ami az agresszióhoz hasonlít. A meglepett tekintetek szinte égetnek, kiviharzok a helyiségből, vissza a cellámba.

Üres gyomorra, idegesen, a nyakamon kiálló erekkel ülök vissza az ágyra. Oda, ahonnan pár perce farkas éhesen álltam fel, s rohantam el, de idegességemben még az étvágyam is elment.

Pár perc múlva a kis csapat is visszatért, úgy látom ők jót falatoztak. Megvető pillantásokat szórok feléjük, jelenleg gyűlölöm őket, és mindenkit. Gyűlölöm Zayn-t, amiért minden lány idebent belé van esve, gyűlölöm a csapatot, és gyűlölöm a korgó gyomrom is. A pillantásokat viszonozzák, szerintem ha a tekintettel ölni lehetne, vagy csak sérülést okozni, már mindannyian halottak lennénk. Magamban szitkozódva felállok ismét, nem bírok velük egy légkörben lenni. Már most, pedig még igen az elején vagyok ennek az egész dolognak.

Kimegyek az udvarra, leülök az egyik asztalhoz. Egyik lábam felhúzom, államat térdemen támasztom.

Olyan furcsa idebent, bezárva lenni. Igaz, hogy otthonról alig mozdultam ki, de mindig is szabad voltam. Most pedig be vagyok zárva, bármit, ami a külvilággal kapcsolatos, elzárnak tőlem. Vajon anya tudja, hogy itt vagyok? Amy hogy állíthatta be ezt az egész történetet? Elmondta neki egyáltalán? Ha pedig ige, akkor most mit gondolhat rólam? Hirtelen a sírógörcs kerülget, a gyomrom összeszűkül.

- Ez mi volt az előbb? - hallok meg egy vékony hangot, ami felébreszt gondolataimból. A hang irányába fordulok, meglátom a vörös hajú cellatársamat. Rita kihúzza a velem szemben lévő széket, leül rá, kezeit összekulcsolva az asztalra teszi. Kérdőn néz rám, válaszokat vár.

- Semmi. Nem érdekes. - rázom meg fejem. Rita aprót bólint, ezzel tudtomra adva, hogy megérti, ha nem akarok erről beszélni. Valójában én magam sem tudom. Tényleg. Most legszívesebben egyedül szeretnék maradni, de mégsem mondhatom azt, hogy: Bocs elmennél? Egyedül akarok lenni.

Lehet megbántanám vele, és azt nem akarom. Szerencsére a sors nekem kedvez, és Rita hamarosan feláll, mert a fiatal emós lány -akit pár napja megvédtem-  hívja. Megkönnyebbülök, amiért nem kellett neki szólnom. Halk sóhaj hagyja el számat, tekintetemet a kék égre vezetem. Azonban hamarosan  egyedül létem szerte foszlik, mert megérkezik Angela, a nappali őr.

- Látogatód érkezett. - mondja egyszerűen, hangjában egy amolyan most érkezik, de már látogatója van hangsúlyt fedezek fel.

Meglepett előbbi mondata. Látogató? Kicsoda, és miért? Izgatottan állok fel, Angela ráhelyezi csuklómra a bilincset, elindulunk ahol majd beszélni lehet.  Lépteim sietősek, ahogy az őré is. Pár perc múlva odaérünk, izgatottan várom, míg kinyitja az ajtót. Belépünk egy helységbe, ahol több fülke is van egymás mellett.

Szemeimmel keresni kezdem, hogy hol is van az én látogatóm, de mikor meglátom, a vigyor lehervad arcomról. Undorodva nézek az ikertestvéremre, aki gúnyosan mosolyogva ül a fülke túloldalán. Csak egy üveg választ el minket egymástól, amit nem bánok, máskülönben kikaparnám a szemeit. Még is hogy mer idejönni azok után, amit tett velem? Miatta kerültem ide.

Leülök a székre, felveszem a telefont, s fülemhez emelem. Ő ugyan így tesz. A gúnyos mosoly még mindig arcán pihen, egyikünk sem szól semmit, csak nézzük egymást. Kis idő elteltével megszólalok.

- Hogy a francba van pofád ide jönni, azok után amit velem tettél? - ordítom torokszakadtomból, úgy látszik, a mai napom rosszabb, mint bármelyik más eddig. Amy még mindig vigyorog, fejét megrázza, rám néz.

- Ejnye Alex. Tudod, hogy nem szabad ordítoznod velem. Könnyen megharagszom. - neveti el magát. Már állnék fel, mikor újra szólásra nyitja száját. - Te vagy a bűnös, nem hiába vagy itt.

- Hogy én? - mutatok magamra mutatóujjammal. - Én? - ismétlem magam. Szemeim szikrákat lövellnek, érzem, ahogy nyakamon kiugrik egy ér, vérnyomásom már az egekben van. - Ezt mind-mind te csináltad. Te ölted meg azt a férfit, te jutattál ide, te vagy a gyilkos. Tudod.. - nevetem el magam kínosan. - Eleinte csak fájdalmat, és csalódottságot éreztem. De ez a fájdalom átalakult dühé, majd gyűlöletté. - mondom halkan, tekintete a gúnyosról átvált fájdalmasra. - Az irántad érzett gyűlöletem tesz erőssé, és bírom ki ezt a bezártságot. Ezt érted el. Mi voltunk a legjobb testvérek, de ezt te elrontottad. Most pedig menj el, és ne gyere ide többet. Menj az utca sarokra, és dugasd meg magad mindenkivel. Úgyis csak ahhoz értesz. - utolsó mondatomra az én vigyorgásom vált át gúnyosra. Amy szemei könnyekkel telnek meg, mert most megbántottam. De ő is bántott engem. És amit mondtam, az csak az igazság, de amit ő tett az bűn.

Visszateszi a telefont a helyére, feláll, és elsétál. Én ugyan így teszek. Oda megyek Angela-hoz, megvárom, míg újra rám teszi a fémet. Viszavezet a cellához, majd leveszi rólam.

- Látogatód volt? - jön oda hozzám Rita. A vörös törökülésbe odaül hozzám, kezével babrálni kezdi a lábát. Odanézek, meglátom a rózsaszín, nyuszis mamuszát, elnevetem magam. Még nem annyira ismerem őt, és Jade-et, de bármikor képes felvidítani.

- Igen. De előbb kérdeznék valamit. - mosolygok rá, kérdőn néz felém. - Honnan van? - mutatok a mamuszára. Jade nagyot sóhajt, lapoz egyet a könyvében. Felé fordulok, s megkérdezem. - Tudsz valamit?

- Rita azt a kevésbé cuki mamuszkáját a korábbi őrünktől lopta. Mielőtt elment, belopózott az "irodájába" és egyszerűen csak kivette a táskájából. - rajzol idézőjeleket a levegőbe, megcsóválja a fejét. Akaratlanul is felnevetek, megbököm Rita oldalát. Ez a lány nem semmi. Tényleg meg mer mindent csinálni, és nem fél. Bezzeg én. Én sosem mertem volna elvenni semmit sem. És ami még furább. Az őrök miért tartanak a börtönben rózsaszín nyuszis mamuszt, valamit körömlakkokat? Fura.

07.rész - Egy közös tulajdonság

Sziasztok! Mint látjátok, meghoztam az új részt, és még új designra is volt időm. Remélem tetszeni fog, és hagytok nyomot magatok után. És még szeretném megköszönni nektek azt is, hogy itt vagytok, és olvassátok Zayn és Alex történetét.

Emily

---------------------------------------------------------------------------------------------

- Ezt most miért kaptam? - szólal meg halkan, hangja kissé rekedtes lett.

Kicsit megrázom fejem, jelezve, hogy még én magam sem tudom. Tényleg nem tudom.

Karom lassan elhúzom kezei közül, s megfordulok, azt remélve, hogy most nem kap ismét utána, és von kérdőre. Nem szeretnék magyarázkodni neki. Ezt az ölelést tényleg nem tudom, hogy miért adtam. Talán a könyv hatása alatt voltam. Annyira szép történet, még ha a vége tragikus is.

Elindulok, már egyre távolabb vagyok Zayn-től. Picit hátrafordulok, megnézem, hogy ott van e még. És ott van, engem néz, ahogy egyre jobban távolodok. Hirtelen beleütközök valakibe, azt hiszem tudom ki az.

- Mit kerestél ott vele? Beszélj, vagy pórul jársz! - sziszegi fogai közt a szavakat az, aki két napja fellökött.

Szemeiből csak úgy árad az irántam érzett gyűlölete, és a féltékenység is ott bujkál. Amint látja, hogy nem beszélek, megrángat a vállamnál fogva, s rám ordít. - Beszélj már!

- Hagyj már békén! És ne fenyegetőzz itt nekem, te is csak egy senki vagy itt, mint bárki más. Fogd már fel a szúnyog nagyságú agyaddal, hogy itt nincs hatalmad! És hogy mit kerestem ott vele? Ahhoz meg végképp nincs semmi közöd! - fakadok ki, már egy kisebb tömeg gyűlt körénk.

Idegesen seprem le magamról óriási kezeit, vissza indulok a cellámba. Ez a nő mindenhol ott van? Most rettentően ideges vagyok, hihetetlen, hogy pár szóval, hogy fel tudnak idegesíteni.

 Most biztos azon agyal, hogyan is csinálhatna ki engem, de nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Nem, nem és nem! Erős leszek. Fejemet neki döntöm a falnak, lábamat felhúzom az ágyon, s gondolkodni kezdek akaratom ellenére is. Ez az érzés. Ez az érzés borzalmas.

Az, hogy senki sem hisz nekem, és az, hogy én vagyok bezárva Amy helyett. Ezt soha nem fogom neki megbocsájtani. Amit velem tett aljas volt. Egyedül vagyok itt, bezárva. Kivűlről erősnek látszom, de belül össze vagyok törve.

Talán még semmi sem fájt így, mit most. Amit most érzek, az a  harag, és a düh, de a cslódottság is. Hirtelen eszembe jutnak azok a szavak, amiket egymásnak mondtunk tíz évesen.

Bármi történjék is, mi együtt maradunk. Senki és semmi sem választ el minket egymástól soha. 

Örökké a legjobb testvérek maradunk, és nem hagyjuk egymást cserben. 

De ő cserben hagyott engem. Szemet szúró könnyek gyűlnek szemeimbe, amit hamar le is törlök kézfejemmel. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni Amy miatt, és ezt be is tartom.

Léptek halk zaját hallom, tekintetemet a rácsokra vezetem. Ismerős arcot látok, de ez megint kezd kínos lenni. A csönd, ami körülvesz minket, és a tudat, hogy rosszul cselekedtem. Talán a legrosszabbul.

- Leülhetek? - lép oda hozzám Zayn, és az ágyra mutat. Aprót bólintok, lábamat törökülésbe helyezem, ujjaimat kezdem piszkálni. - Alex. - mondja ki nevemet halk, rekedtes hangon, mire felé fordulok.

Mogyoró barna szemei csillognak a halovány fényben, ami a cellában van. Ő is felém fordul, s elmosolyodik.

Egymás mellett ülünk, csendben, elpirulva, mosolyogva, ábrándozva. Ez mind szép, és jó, csak az a baj, hogy ennek nem szabadna megtörténnie. - Mutatok valamit. - szólal meg ismét, majd feláll, és megfogja kezem. Kérdőn nézek rá, de aztán követem példáját, és mellé állok. Kezemet még mindig nem engedi el, szorosan fogja azt. Ujjainkat összekulcsolja, kinyitja előttünk a cella rácsait. Kisebb nagyobb sebességgel elindul valamerre, engem pedig magával ránt. Már térnek vissza a rabok a cellájukba, de ezzel Zayn mit sem törődik. Nem törődik azzal, hogy több szem pár ragad ránk, és nem túl kedvesen néznek, nem törődik azzal, hogy be kellene zárni őket, sem pedig azzal, hogy mit gondolhatnak most kettőnkről.

Sosem szerettem a gyors tempót, sem a futást, sem a gyors sétát, sem semmi mást, amiben benne van a sport, vagy a gyors szó. Most pedig nem volt már választásom, mint igyekezni, mert Zayn húzott maga után.

Körülbelül, öt perc gyors séta után megérkezünk a börtön egyik eldugott részéhez. Zihálva nézek körbe a területen, elég fura, hogy egy börtönben vannak ilyen helyek is. A fiú előveszi a zsebeiből a kulccsomót, majd az egyik kulccsal kinyitja az ajtót. Nyikorogva kinyílik előttünk, alaposan szem ügyre veszem a sötét szobát.

Csak egyetlen egy ablak van, amin a kinti lámpák halvány fénye jut be, ezzel megvilágítva egy zongorát.

Szemeim felcsillannak, mit sem törődve Zayn-nel oda sietek a hangszerhez, és leülök a kispadra, ami  mögötte van, s lenyomom az egyik billentyűt. A hangja megdobogtatja szívem, és kellemes emlékeket ébreszt fel bennem. Eljátszom az egyik kedvenc Oasis számom refrénjét. Miután végeztem a rövid kis résszel, felállok, és odamegyek Zayn-hez.

- Ügyes vagy. A Wonderwall a kedvencem. - mosolyodik el halványan, mire érzem, hogy elönti a pír az arcom. Szerencse, hogy nem látszik a fények miatt. A fiú oda megy a zongorához, s leül. Int egyet a kezével, jelezve, hogy menjek oda.

Bizonytalanul lépek mellé, és ülök le. Először fel sem nézek, majd mikor meghallom ismét a refrént akaratom ellenére is elmosolyodom. Zayn énekelni kezd, meglep, hogy milyen jó hangja van.

Néha felém pillant, közben le sem veszi ujjait a billentyűkről. Messziről látszik rajta, hogy imád zenélni, ahogyan én is. Egy közös tulajdonság. Csendben hallgatom, ahogy végez a számmal.

Elhallgatnak a hangok, egy ideig nem szólunk semmit sem. Számat szólásra nyitom, de megakadnak torkomon a szavak. Zayn nagy levegőt vesz, majd kifújja, és felém fordul.

- Ez csodás volt. Nagyon jó hangod van. - nézek a szemébe, egy kis ideig elidőzöm a mogyoró barna szem párban. - Meg akarlak ölelni. - szökik ki számon, amint kimondom, azonnal kezemet a tettes részemhez emelem. Ha nem lenne szám, most nem égne a pofám.

Zayn el neveti magát. Csodás. Még ki is nevet. Csak annyi a baj, hogy ezt nem találom viccesnek egyáltalán. Felállok, és az ajtóhoz sietnék, ha nem fogná volna meg a karom és rántana vissza.

- Na gyere ide. - mondja lágyan, gyengéden magához ölel. Karom átkulcsolom derekán, arcomat nyakába fúrom, s olyat teszünk, ami még az ölelésnél is rosszabb. Észre sem vesszük azt, hogy életünk egyik legnagyobb hibáját követjük el, csak cselekszünk. Zayn egyik kezével az államnál fogva felemeli fejem, lassan közeledni kezd. S ajkaink összeforrnak. A forró csókra nem tudom hogy reagáljak. Viszonozzam, vagy inkább ne? Nem mozdulok, ledermedek. Zayn elhúzódik tőlem, lehajtja fejét. Egy halk "bocs"-ot suttog. Megcsókolt. Zayn megcsókolt engem. Hogy ezek után mi lesz? Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy ezt senki sem tudhatja meg, ennek titokban kell maradnia.

06. rész - Egy könyv, mi mindent elmond

Drága olvasóim! Meghoztam az új részt, és végre megint időben. Igazából már másnap hoztam volna a részt, csak nem lett olyan jó, -nem mintha ez az lenne- ezért háromszor írtam át. De mindegy is..remélem tetszeni fog, és hagytok nyomot magatok után :) Ez a rész elég hosszú lett.

Emily

-----------------------------------------------------------------------------------

Még mindig azon az egyetlen egy mondaton gondolkodom. Azon, amit Zayn mondott nekem: ".. én nem mindig leszek itt, hogy megvédjelek, akármennyire is szeretném.. ,,

Egyszerűen nem akar kimenni a fejemből, pedig már eltelt azóta két nap. Ebben a két napban nem történt semmi különös, csak annyi, hogy érkezett egy új őr, aki felügyel minket nappal, este pedig leváltja Zayn.

Mióta itt vagyok, azóta minden reggel ugyan az. Reggel hatkor kiengednek minket reggelizni, majd egy órát eltölthetünk az udvaron, utána visszazárnak minket a cellába. Minden egyes nap maga a  pokol. És nem csak azért, mert még friss levegőhöz sem juthatunk akkor amikor akarunk, hanem mert új vagyok itt, és kiszemelt lettem annak a nőnek, aki fellökött. Folyamatosan csak bámul, le sem veszi rólam a szemeit. Néha már a frászt hozza rám.

- Hé, Alex. - bök meg a könyökével Rita, ezzel felébresztve engem folytonos gondolkozásomból.

Fejemet féloldalasan felé fordítom, kérdőn nézek rá. - Szerinted melyik körömlakk jobb? - vesz elő a zsebéből egy lila, sárga, valamint két fekete körömlakkot.

- Honnan vannak ezek? - mosolyodom el. Igazából sejtem, hogy honnan lehetnek valójában, de azért rákérdezek. - Ugye nem az új őrtől vannak?

Rita vállat von, majd lecsavarja a lila színű kupakját, és festeni kezdi a körmeit. A vörös hajú lány jól szórakozik azon, hogy elvette más mondhatni tulajdonát, de én ezt cseppet sem találom viccesnek. Na jó. Talán egy kicsit. De akkor sem kellett volna elvennie attól a nőtől. Elég mogorva típus fiatal kora ellenére. Nem is értem, minek kell neki a körömlakk.

Mosolyogva fordulok vissza az ágyon, s dőlök neki a falnak. Most épp egy könyvet olvasok, amit Zayn ajánlott nekem, és adott oda. Valójában nem is értem, hogy miért tetszik nekem annyira, hisz pontosan ugyan olyan sorsa van a benne szereplő lánynak, mint nekem. Bármennyire is hihetetlennek hangzik, az író pontosan az én mostani helyzetemet írta le még anno, mikor íródott a könyv. Csak annyi a különbség, hogy a főszereplőnek nincs gonosz ikre, de ettől függetlenül tényleg tetszik. Rita még mindig a körmeit festegeti, pedig már lemosta legalább háromszor a lilát, de újra és újra meggondolja magát, és hol visszafesti, hol leszedi. Ezen Jade kevésbé szórakozik olyan jól. Ha jól látom, már kezdi unni a lányt, pedig egész aranyos.

Már legalább négy óra telhetett el, így elérkezett az este, és az, hogy Zayn végre leváltsa az új őrünket. Ő sokkal rendesebb velünk. Ugyanis Angela -így hívják az őrt- folyton ordibál, pedig nem is csinálunk semmit sem. A szemben lévő cellában a lányok cigiznek, én meg olvasok, és mégis nekem szól be.

Már lassan befejezem a könyvet, csak pár oldal hiányzik. Egyszerűen csodálatos a vége. Tulajdonképpen az egész arról szól, hogy a lányt beviszik ártatlanul, majd szenved a börtönben a folytonos bántások és erőszak miatt. Majd érkezik egy börtönőr, akibe a lány később beleszeret. Ezt a viszonyt a börtön rácsai mögött nehezen tudják folytatni, de kitartanak a végsőkig.

Izgatottan lapozom fel az utolsó húsz oldalt, szinte falom a sorokat, majd hirtelen olyan érzést érzek a mellkasomban, amit még soha. Összeszorul, a sírás kerülget. A lány elájul, majd kiderül, hogy súlyos beteg, és kell egy donor. A fiút kivizsgálják, kiderül, hogy csak ő mentheti meg a lány életét. Mary kórházba kerül, mesterséges kómában tartják, ameddig meg nem műtik a fiút. Miután az orvosok elvégezték a műtétet, a lány pár nap múlva felébred, és egy levelet talál maga mellett. Nem is igazán törődik vele, csak is a szerelmét keresi, végül felbontja a levelet, amiben ez áll: Drága Mary! Remélem, hogy boldogan fogsz élni ezek után, és egészségesen. Most egy időre el kell mennem, de egy idő után találkozni fogunk. Hogy tudd, én már örökre veled maradok, bármi is történjék, hisz helyén van a szívem. Ezt most valószínű nem fogod érteni, de majd az orvosok elmagyarázzák neked. Szerettelek, szeretlek, és szeretni is foglak! 

És vége. Bezártam életem eddig legszebb, és legjobb könyvét. Most már könnyeim patakokban folynak, Rita nem egészen érti, hogy miért kezdtem el sírni hirtelen. Nem magyarázkodom, csak felállok, és várom, hogy Zayn ideérjen, és kinyissa a rácsokat. Mikor végre ideér, sietősen hagyom el a cellát, s félrehúzom karjánál fogva.

- Mit akarsz? - mosolyodik el kacéran, mire én kicsit megütöm a könyvvel. Fogalmam sincs miért, de megütöttem. Zayn felszisszen, majd dörzsölni kezdi a karját, ahol érte a könyv kemény széle.

- Csak vissza szeretném adni. - nyújtom felé a "fegyvert", amit azonnal el is vesz.

- És ezt nem tudtad volna úgy visszaadni, hogy nem okozol vele sérülést? Ami egyébként tuti be fog kékülni, és ez a te hibád. - mutat rám mutatóujjával, majd megenyhül, és elmosolyodik. - Tetszett? - kérdezi halkan, s szemembe néz. Mélyen a szemembe, amitől megborzongok.

- Igen. De a vége szomorú, és egyben csodálatos is. Tényleg. És köszönöm, hogy odaadtad nekem. - mosolyodom el én is, majd olyat teszek, amit talán nem kellene, de most úgy érzem, hogy szükségem van rá.

Egy lépést előre lépek, majd karomat átfonom derekán, és magamhoz ölelem. Néhány másodperc hezitálás után ő is átölel engem.

Tényleg fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt, de jól esik. Jól esik az, hogy viszonozta az ölelésem, amit egyébként nem értek. De annyira a szívemre vettem ezt az egész kis történetet amit adott nekem, hogy átéreztem. Teljesen beleéltem magam, és bármennyire is szánalmasnak hangzik, a szerelmespárnak magamat, és Őt képzeltem el. Igen. Zayn-t képzeltem el Mary, azaz magam mellé.

- Bocs. - tolom el magamtól, tekintetemet a földre vezetem, elindulok Ritáék után, de egy kezet érzek vállamon, ami visszahúz. Újra találkozik tekintetünk, én pedig zavaromban újra a földet nézegetem. De kínos.

Zayn egy ideig nem szól, keze már lecsúszott vállamról a karomra. Beáll köztünk a kínos csend. Egyikünk sem mozdul, csak állunk, mint egy fa.

- Ezt most miért kaptam? - szólal meg halkan, hangja kissé rekedtes lett.

Kicsit megrázom a fejem, jelezve, hogy még én magam sem tudom. Tényleg nem tudom.