05. rész - Miért csinálja ezt?

Sziasztok Drágák! Annyira sajnálom ezt a pár nap késésemet, de mint mondtam, nyakamba vettem Miskolcot az elmúlt egy hétben, ugyanis majdnem mindennap mentem szóbelizni. Szerencsére nem kérdeztek semmi nehezet, sőt.. igazából tök marhaságokat kérdeztek tőlünk. Mindegy. Remélem tetszeni fog ez a rész, és hagytok megjegyzést. Jó olvasást.
Emily
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Első éjszakámat töltöttem itt. Ezen a borzasztó helyen. Igazából az elmúlt éjjel egy szem hunyásnyit sem aludtam, egyszerűen nem bírtam lecsukni a szememet. Próbáltam, de nem ment. Ráadásul rá tett egy lapáttal még a szomszéd cellában lévő nő horkolása is. Egész éjjel csak gondolkodtam. Gondolkodtam ezen is, azon is, hogy miért kerültem én ide, hogy miért velem történik meg mind ez, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen. De rájöttem: magamat sajnáltatom csak, ezzel a saját szememben egy szánalmas ön sajnáltató ember lettem.
Reggel a nap felkeltére hunyorogva kelek ki a kevésbé kényelmes ágyból, ugyanis az ablakon besüt a fény.
Rita is felkelt már, meg mindenki más is. Reggel hat óra van. Zayn  hangját hallom meg távolról, amint beszélget az egyik társával. Nevetve közelednek felénk, s nyitják ki minden egyes cella ajtaját. A rabok liba sorban kezdenek el menni valamerre, valószínű az udvarra tartanak. Mire hozzánk érnek, addigra már mindenki ki megy. Miután a másik őr feltárja előttünk a "nagyvilágot" Rita őrjöngve, őrült tempóban rohan ki. Én kevésbé örülök ennyire, ahogy Jade is. Ő sincs feldobva. Úgy tűnik, neki sem volt túl jó éjszakája.
- Na mi van Alexis? - szegezi felém a kérdést Zayn, közben igyekszik engem utolérni. Alexis? Mióta becézgetjük egymást? Miért is szól hozzám egyáltalán?
- Miért hívsz Alexisnek? Tudtommal nem vagyunk annyira jóban, hogy beceneveket adjunk a másiknak. - mondom bunkó hangnemben, hirtelen megállok. Erős hasítást érzek a fejemben, kezemet halántékomhoz emelem, s lehunyom a szemem.
- Jól vagy? - fogja meg a karomat. Gyengéden megsimítja, majd újra megszólal. - Friss levegőre van szükséget. - mondja, majd kivezet a helyiségből. Mikor kiérünk egy árva lelket sem látok kint. Szóval mégsem ide jöttek, hanem gondolom reggelizni.
Az udvar elég tágas, mégis szorongató. Hatalmas fehér falak ölelik körbe, amik tetején drótok húzódnak, amiben áram van vezetve. Ez aztán a börtön.
Beszívom a friss levegőt, nagyokat lélegzek. Már jobban vagyok. Megállok a fakó falnál, kezemet összekulcsolva dőlök neki. A langyos napsugarak kellemesen érintik hófehér bőrömet, jól esik.
- Jobban vagy már? - jön oda mellém Zayn, és nekidől ő is a falnak. Aprót bólintok, beáll köztünk a kínos csend. Mindketten a földet vizslatjuk, egyikünk sem szól semmit sem.
Szemem sarkából látom, hogy néha felém pillant, de azonnal vissza szegezi tekintetét a földre.
Be kell vallanom, érintésére kirázott a hideg. És nem azért, mert jól esett, hanem mert nem tudom. Még én magam sem értem. Érzem, hogy nem szabad vele jóban lennem, mert nem az akinek látszik. Megtanultam ezután az eset után, gondolok itt mostani helyzetemre, hogy nem szabad senkiben sem megbíznom.
Senkiben! Még a saját testvéredben sem!  Felteszem magamban azt a kérdést, amit talán hangosan nem szabadna kimondanom, de megteszem. Megteszem, mert nem tudom rá a választ.
- Miért csinálod ezt? - lassan felé fordulok, mélyen egymás szemeibe nézünk. Egy pillanatra elcsodálkozom barna szemein, annyira gyönyörűen csillognak a napfényében. Miket beszélek én? Fejemet megrázom, így visszatérek a valóságba. Nem mozdul, nem reagál a kérdésemre. Egyszerűen nem csinál semmit sem, de kis idő elteltével megszólal.
- Mire gondolsz? - ellöki magát a faltól, immáron velem szemben áll. A szívem dübörögni kezd, lélegzetem szaggatott lesz, csak azt nem tudom, hogy miért. Kifújom a levegőt, s beletúrok fekete hajamba.
- Hát erre az egészre. Nem tudom, miért viselkedsz velem így. Miért " kivételezel " velem, mikor én is csak egy rab vagyok a sok közül?  - rajzolok idéző jeleket a levegőbe. Kissé zavarodottan viselkedhetek, ide - oda hadonászok, mutogatok. Zayn csak megrázza a fejét, szemeit ismét a földre vezeti, halványan elmosolyodik. Óvatosan megdörzsöli halántékát, újra szemeimbe néz.
- Én nem kivételezek senkivel sem. Csak nem bírom látni azt, ha egy nő sír, vagy éppen rosszul érzi magát. Nem vagyok olyan férfi, hogy ezt csak úgy el tudom nézni, mint valami ócska filmet. Nem olyan vagyok. - ismétli meg, majd elindul valamerre. Hát ez nem úgy sült el ahogy gondoltam. Nem megyek utána, mert miért mennék? Semmi közöm nincs hozzá. Leülök a földre, hagyom, hogy D-vitamin jusson szervezetembe.
Hamarosan meglátok egy lányt kijönni az egyik épületből. Könnyes szemekkel ül le az egyik kint elhelyezett asztalhoz, karjait az asztalra helyezi, majd rádől. Vállai mozogni kezdenek, ami azt jelentheti, hogy sír.
Próbálok nem foglalkozni vele, de én sem bírom azt nézni tétlenül, ha valaki sír.
Felállok a langyos földről, s odamegyek hozzá. Leülök mellé, egyik lábam keresztbe teszem. Kezemet készülök hátára tenni, biztatásképp, de meghátrálok, inkább visszahelyezem a combomra.
- Valami baj van? - a lány felemeli fejét karjaiból, rám néz. Smaragdzöld szemei vörösek, fekete sminkje elkenődött, éden fekete haja összekócolódott. Olyan 16-17 éves lehet. Fogalmam sincs, ilyen fiatalon mégis hogy a fenébe kerülhetnek az emberek ilyen helyre.
- Nem. - szipog, elővesz egy zsebkendőt és megtörli szemeit. - Semmi bajom. Csak tudod... nem inkább semmi. - legyint egyet kezével, elmosolyodik egy pillanatra. Kilométerekről ki lehetne szúrni, hogy ez a mosoly nem valódi. Néhány másodpercig csak néz, nem szól, majd újra kitör belőle a sírás. Eldöntöm, kezemet hátára teszem, lassan simogatni kezdem. - Tudod.. a testvérem meghalt, én pedig ma kaptam anyukámtól a levelet. Annyira szerettem őt, és most elment. Én pedig még a temetésén sem lehetek ott, mert itt kuksolok egy kurva drog csempész miatt. - mondja dühösen, rácsap az asztalra, aminek köszönhetően tenyere rák vörös lesz.
Még a végén kiderül, hogy nem vagyok egyedül, és nem csak én lettem itt az áldozat. Ami pedig a testvérét illeti. Tényleg nagyon sajnálom őt, hisz én is így éreztem Amy iránt. Imádtam őt, és felnéztem rá annak ellenére is, hogy prostiként dolgozik. Felnéztem rá, mert mindig kiállt magáért, de elárult. Elárult, és azt sosem fogom neki megbocsátani. Soha!
- Így is pocsék az életem, elég fiatalon elrontottam, most meg ez is. - tör rá a síró görcs, mire nekem is könnyek gyűlnek szemeimbe. Hamar lenyelem a fájdalmam, ezentúl nem fogok Amy miatt sírni.
Észre sem vettük bánatunkban, hogy időközben a többi rab is megérkezett az udvarra. Ki mivel foglalja el magát. Valaki beszélget, vagy éppen kártyázik néhány társával. Azonban az egyik nem túl kedves kinézetű odajön hozzánk. Elég szúrósan néz, ujjait ropogtatni kezdi.
- Húzz innen Emó. És te is újonc. Ez az én helyem, ide senki sem ülhet. - fogja meg a lány ingének a nyakát, és felrángatja a székről. Idegesen felállok, olyan gyorsan, hogy a szék amin ültem fel dől.
- Nem beszélhetsz így vele! Mit képzelsz magadról ki vagy te itt? - üvöltök rá, meglepetten néz rám, ahogy a fiatal lány is. Nocsak. Meglepődött, hogy végre valaki be mert neki olvasni, vagy mi? Több szem pár ránk szegeződik, a nagydarab nő elengedi a törékeny lányt, aki hátrálni kezd. Felém közeledik, majd lök rajtam egyet, aminek köszönhetően hátra esek. Felállok, már emelném kezemet, hogy megüssem, de Zayn pont akkor érkezik meg és közénk áll. Idegesen váltogatja tekintetét köztünk, majd megfogja karom és elhúz onnan a falhoz. De miért engem? Nem én kezdtem ezt az egészet.
- Mit csinálsz? - kérdezi tőlem dühösen. Nem figyelek rá, folyamatosan őket nézem. Próbálok szem kontaktust teremteni a fiatal lánnyal, de egyszerűen nem sikerül. Nem néz ide. - Figyelj már! - mondja hangosan, felé fordulok.
- Tudod te hogy beszélt velünk? Mint két kutyával. Azt hiszi, hogy ő itt a főnök csak azért, mert idősebb mint mi. Hát nem fog se velem, sem pedig vele így beszélni! - mutatok a sötét hajú fiatal, szinte még kislányra.
- Nem tudod még a szabályokat. Itt nem tehetsz meg akármit. Alkalmazkodnod kell, különben pórul jársz. És én nem mindig leszek itt, hogy megvédjelek akármennyire is szeretném. - hirtelen elhallgat, úgy tűnik az utolsó három szót nem akarta kimondani hangosan. Halványan elmosolyodom, lenézek a földre zavaromban. Érzem, ahogy a pír elönti arcomat, de hamar rájövök arra, hogy hiba volt zavarba jönnöm. Nem szabad semmit sem mutatnom afelől, amit most érzek. Tulajdonképpen még én magam sem tudom, hogy mi a fene van velem, csak azt, hogy ez jól esik. Jól esik az, hogy meg akar védeni. De nem értem, miért csinálja ezt.

04.rész - Incselkedés

Drága olvasóim! Nagyon örülök, az előző részhez érkezett kommenteknek, sokat jelentenek nekem. Még nem válaszoltam rájuk, de amint tudok válaszolok. Most viszont itt az új rész, ami végre időben érkezett. Azt, hogy a következő is jövő hétvégén lesz, azt nem ígérem, de lehetséges. Még én magam sem tudom sajnos, hisz itt a szóbeli, amire tanulnom kéne, csak az a baj, hogy semmi kedvem. De nem fecsegek, és húzom az időt. Jöjjön hát a negyedik rész. Jó olvasást.
Emily
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Megérkeztünk. - ébreszt fel gondolataimból az engem ide hozó őr. Lehet, hogy csak a munkája miatt ilyen, és legbelül egy kedves fiú. Legalábbis szerintem elég fiatal ahhoz, hogy ennyire komor, és bunkó legyen.
Nehézkesen szállok ki az autóból, többször is visszaesem az ülésre az egyensúly hiány miatt. Nem könnyű ám összebilincselt kezekkel mozogni, főleg nem felállni.
Unottan fogja meg karomat a fiú, és segít ki engem a kocsiból.
- Miért vagy ennyire bunkó? - teszem fel neki a kérdésem, amire kis idő után kapok választ.
- Miért vagy egy bűnöző fiatal létedre? És azért vagyok bunkó, mert segítettem neked?
Szemem összehúzom, szúrósan nézünk farkas szemet egymással. Egyikünk sem számított a másik kérdésére, ami valljuk be, az övé kicsit durva volt és nem esett jól. Nagyon nem.
Kis idő után megtöröm a szem kontaktust, és még felteszem neki az utolsó kérdésem a mai nap.
- Hogy hívják a kevésbé kedves kísérőmet? - kérdezem, közben keresgélni kezdem rajta névjegy kártyát, de nem találom sehol sem. Pedig azt hittem, az ilyeneken szokott lenni valami kártya amin a nevük van.
- Miért kéne válaszolnom? - húzza el száját kacér mosolyra. Incselkedik velem? - Zayn vagyok. De ne hidd, hogy jóban leszünk, csak azért, mert én leszek az, aki felügyel titeket. -  rázza meg fejét, majd elindul, engem pedig a bilincsen Keresztül húzni kezd.
Minket? Mégis milyen bűnöző, agresszív nőkkel fogok én egy helyre kerülni? Láttam filmekben, hogy nem túl kedvesek az ilyen emberek. Sosem ítéltem el senkit sem, nem az a típus vagyok. Mindig is másnak akartam jót, mindig is meg akartam felelni mások elvárásainak. De innentől más lesz  a helyzet. Ha elítélnek engem, és börtönbe zárnak, akkor nem tehetek mást, csak megvédeni magam.
Zayn-nel bemegyünk a női börtönbe. Rideg, piszkos, és visszataszító hely. Beérve hamarosan megpillantom a cellákat, ahol mindenféle nő van. Fiatal, középkorú, és még idősebbek is vannak.
Hallom, ahogy összesúgnak, és hogy nem kis falat leszek számukra. Ez ijesztő, de nem félek. Csak is a remény él bennem. Reménykedem, hogy találnak bizonyítékot, és hinni fognak majd nekem. Elhiszik, hogy ártatlan vagyok.
Tekintetem végigvezetem a bezárt nőkön, és szem ügyre veszem, milyen körülmények is vannak itt.
Nem  a legjobb. Az ágyak többnyire emeletesek, egy zárkában három hely van.
Valószínű én sem egyedül leszek.
- Itt is lennénk. Ez a te zárkád Alex. - áll meg, és mutat a kicsit jobb állapotban lévő helyiségre. Előveszi a kulcsokat a zsebéből, és kinyitja előttem a rácsos ajtót, s leveszi rólam a bilincset.
Megdörzsölöm a csuklóm, eléggé elnyomta a fém, és még ki is kezdte. Felszisszenek az égető érzésre, és amint meglátom a kibuggyanó vért émelyegni kezdek. Sosem bírtam a vér látványát, ezután sem fogom.
- Itt egy zsebkendő. - nyújtja felém Zayn a papírt, majd betessékel, és rám zárja a rácsokat.
A zsebkendőt a kisebb sebre helyezem, kifújom a levegőt és leülök a legalsó ágyra. Felettem és afelett is van még egy. Körülnézek kicsit, ez nincs annyira rossz állapotban mint a többi cella. Például a velünk szemben lévő nagyon tönkre van. Rendetlenség és kosz látható mindenhol.
- Oh. - jön vissza Zayn, és kinyitja a rácsokat megint. Kérdőn nézek rá, ezért belekezd. - Valamit elfelejtettem. Át kell öltöznöd. Gyere.
Szótlanul állok fel, kicsit örülök, amiért megszabadulhatok ettől az utca lányos ruhától. Én is annak tűnök benne, gondolom a többi rab ezért is nézett ki magának már most.
Már megint rám akarja tenni a fémet, de most nem fogom hagyni.
- Tudok járni egyedül is. Nem kell rám az a hülyeség. - Zayn elfordítja fejét, szája sarkát kezdi harapdálni.
Újra próbálkozik, de elhúzom a kezem, és elmosolyodom.
- Ne incselkedj. - hangján hallani, hogy kezd ideges lenni. Próbálok úgy nézni rá, mint egy kiskutya, abban bízva, hátha megenyhül, és nem rakja rám. - Jó. Legyen. De ha miattad rúgnak ki, megkereslek, és azt megbánod. - mutatóujjával rám mutat, majd ő is elneveti magát. - Mennyünk.
Elindul, én pedig követem őt. Pár perc sétálás után megérkezünk egy szobához. Kinyitja az ajtót, majd belépünk rajta.  Üres. Semmi sincs itt, csak egy teljes alakos tükör.  Belenézek, szem ügyre veszem magamat. Rémes. Egyszerűen borzalmas. A szemeim már nem annyira vannak bedagadva, és már nem is pirosak. Viszont a sminkem az rendesen el van kenődve még úgy is, hogy megpróbáltam azt letörölni.
A ruháról nem is beszélve, és arról, ahogyan áll nekem.
Idő közben észre sem vettem, hogy Zayn elment, és behozta azt amit viselnem kell. Felém nyújtja, amit át is veszek tőle egy halk köszönöm kíséretében.
Várom, hogy kimenjen, de nem mozdul. Felé fordulok, kérdőn nézek rá, kezemet kitárom, válaszra várva.
- Egy pillanatra sem hagyhatlak magadra. - mosolyodik el kajánul, már megint megkezdi az incselkedést.
Hát jó. Ha ezt akarja akkor legyen. Megfordulok, elkezdem lehúzni a fekete mini ruha cipzárját, majd mikor teljesen lehúztam, leesik rólam a földre. Így egy fehérneműben állok a tükör előtt. Néha odapillantok a fiú felé, látom rajta, hogy zavarban van. Próbálja nem mutatni, de nagyon rosszul színészkedik. Fejét elfordítva áll, türelmetlenkedve szólal meg.
- Sietnél? Kérlek. Nincs időm erre.
Legszívesebben elnevetném magam látva azt, hogy zavarba hoztam pusztán azzal, hogy levettem egy ruhát.
Felveszem a szürke inget, és a szürke nadrágot. Elég nagy rám, jobban hasonlít egy pizsamához, mint egy rab ruhához. Miután rendbe szedem magam, értem ezt azon, hogy összefogom a hajam egy haj gumival, valamit a ruhámat egy kicsit nőiesebbé teszem, késznek nyilvánítom magam.
Zayn egy amolyan végre sóhajtással újra kinyitja az ajtót, amit azonnal vissza is zár, amint kilépünk rajta.
Visszamegyünk a cellámhoz, de amit visszaérünk meglátok két másik nőt. Szóval ők lesznek a társaim.
Velem egyidős az egyik, a másik pedig a harmincas éveiben járhat. Normálisnak látszanak, de kitudja. A külső mindent takar.
Csendben lépek be közéjük, majd leülök, és Zayn felé fordulok, aki halványan rám mosolyog. Ez amolyan nyugtató mosoly lenne? Vagy csak mert idegesíteni akar?  A kulcsokat zsebre rakja, és elmegy, engem egyedül hagyva két idegennel összezárva. Egyik sem törődik velem, egymással beszélgetnek, de az egyik felém fordul. Rám mosolyog, száját szólásra nyitja, de a másik megelőzi.
- Hogy hívnak? - kérdezi a velem egyidős, lágy, lányos hangján. Egyáltalán nem tűnik bűnözőnek, ellenben a másikkal. Karján tetoválások vannak, többek között halálfejek, és egy arc, valamint két dátum.
- Alex vagyok. - mondom halkan.
- Én Rita vagyok, ő pedig itt Jade. - mutat a mellette ülő tetkós nőre. - És miért vagy itt? - már mondanám a bajomat, hogy miért vagyok itt, de engem is megelőz. - Engem azért csuktak le, mert rossz bandába keveredtem. Egy évet kaptam bolti betörés miatt. Három hónapja vagyok itt.
Bólintok, halványan elmosolyodom azon, hogy nem bírja befogni a száját, és egy folytában beszél.
- Ne törődj vele. Folyton csak dumál. - rázza meg fejét Jade, majd kicsit fejbe vágja Ritát, amitől a lány játékosan nekiugrik. - De most mesélj magadról. Miért vagy itt?
- Hosszú. De elmondom. Igazából csak annyi, hogy van egy iker testvérem, aki megölt egy embert, és mindent rám kent. De senki sem hisz nekem. - hajtom le a fejemet, a földet vizsgálgatom.
- Az nem jó. - mondja Rita, és átül mellém, majd átölel. Nem ismerem a lányt, de jól esik az ölelése. - Most pedig mesélj Zayn-ről. Ez az egyik legnormálisabb őr mind közül, és ami a legjobb fiatal. - bök meg könyökével. - Láttam ám, hogy hogyan néztek egymásra. És mikor megérkeztél ide, figyeltelek téged, és azt is, hogy hogyan viselkedik veled ez a srác. Tetszel neki. És azt is megfigyeltem, hogy amikor öltöztél, mennyire zavarban volt, és te is. - kérdőn nézek rá, honnan tudja ő ezeket?
- Ezt meg honnan veszed?
- Tudod... - kuncogni kezd -.. soványnak lenni nagyon jó. Átférek a rácsokon, így oda megyek ahová csak akarok. De erről pszt. - mutatóujját szájához emeli, én pedig Jade-re nézek aki csak a fejét rázza a lány bolondságain.
Talán igaza van. Tényleg zavarban voltunk mind a ketten. De nem. ez nem jelent semmit. Zayn egy börtön őr, én pedig egy rab lettem. Csak egy vagyok a sok közül, ahogy ezt ő is mondta.

03.rész - Egy vagy a sok közül

Sziasztok! Mint látjátok, megérkezett az új rész, és most időben. Végre. És lett új design is, amit saját kezűleg csináltam, remélem tetszik, és a rész is. Az előző részhez érkezett négy megjegyzést, aminek nagyon - nagyon örültem, és válaszoltam is rájuk. Remélem, ehhez a részhez is lesz pár megjegyzés. Jó olvasást.
Emily
_____________________________________________________________________________                          
                                       

Megérkeztünk. Remegő lábakkal szállok ki a rendőr autóból, majd a két rendőr kíséretében elindulunk az épület felé. A falak romosak, kis híján összedől az egész. A fiatalabb kinyitja az ajtót, s belépünk rajta. 

Fejemet lehajtom, nem szeretném, hogy akárki is meglásson kisírt szemekkel. 

Bevezetnek egy poros szobába, majd leveszik rólam a bilincset és bezárják annak ajtaját. 

Azonnal rám tör a sírás, nem bírom abbahagyni. Kétségbeesetten állok meg, a levegőt szaporán veszem. 

Mintha fojtogatnának olyan érzésem van. Kezemet összefonom magam előtt, és járkálni kezdek. 

Egyedül, ebben a szobában lenni nem jó. 

A falhoz megyek, és ütni kezdem. Tudom, hogy látnak engem, ezért is csinálom.

- Engedjenek ki! - ordítom, jobban kezdek dörömbölni a fehér falon. - Nem zárhatnak be ide! 

Minden erőm elhagy, lerogyok a földre. Soha nem éreztem magam ennyire gyengének, soha.
Akaratlanul is sírni kezdek megint, fejemben folyton ez az egy mondat cseng: Ártatlan vagyok.
Még csak pár perce vagyok bezárva ide, de már is rosszul érzem magam. Hamarosan eluralkodik rajtam a klausztrofóbia, térdemet szorosan magamhoz ölelem, s a földet nézem. Nem fogom kibírni ezt. Ártatlanul nem ülhetek börtönben, nem, nem és nem!

Az időérzékemet teljesen elvesztem, már azt sem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Még mindig a földön ülve zokogok, egyszerűen nem bírom abbahagyni. Már fáj a szemem, de jobban inkább a fejem hasogat.
Felállok, de minden elsötétül, ingadozni kezdek, majd vissza leesek a földre. Fejemet a falna döntöm, és a plafont kezdem kémlelni. Pár perc után meghallom az ajtózár kattogását, és a kulcs csörgését, majd kinyílik az ajtó. Egy ismeretlen idegen  lép be rajta. Haja fekete, tökéletesen be van állítva. Szemei barnán csillognak.
Fekete egyenruhában van, azt hiszem ő egy börtön őr. Nem szól semmit, csak engem néz. Látom rajta, hogy kicsit meg van rémülve a látványtól, nem erre számított. Úgy a húszas éveit járhatja, elég fiatalnak tűnik.
- Na jó. - sóhajtja. - Én ezt nem bírom nézni. - mondja, majd egyik kezét felém nyújtja, s segít felállni.
Egy hal köszönöm- öt suttogok, fejemet lehajtom.
- Gyere. Kihallgatnak téged. - indul ki, de mielőtt én is követném visszafordul. - Ezt rád kell tennem. - húzza el száját. Szememet a nadrágján lógó bilincsre szegezem, ami hamarosan rám kerül ismét.
Kivezet engem a szobából, át egy másikba, ahol valószínű a kihallgatás lesz.
Végigsétálni a folyosón, azon a folyosón, ahol több rendőr is van, megalázó. Megalázó, mert mind megvető pillantásokkal szór, és azt hiszik egy gyilkos vagyok.
Beérünk a fehér  szobába, ahol minden üres, csak egy asztal van, és lét egymással szemben lévő szék, meg egy tükör, amin keresztül valószínű figyelni fognak minket.
- Ülj le ide, nem soká jön a felügyelő úr. - mondja a fiú, majd kimegy, engem egyedül hagy.
Nagy levegőket veszek ki és be, kezemet az asztalra teszem, s összefonom ujjaimat. Előre meredek, nem nézelődök, hisz nem vagyok kíváncsi semmire sem, ami ebben a szobában van. Itt már több mindenkit hallgattak ki, több bűnözőt, gyilkost, rablót, de én nem tartozom ide. Nem tartozom a bűnözők közé.
Hajamat megigazítom, ujjaimmal megpróbálom kifésülni fekete tincseimet, szememet is megtörlöm egy zsebkendővel, ami a ruha zsebében találtam. Bőrömet olyan erősen dörzsölöm, amennyire csak tudom, le szeretném szedni az elmosódott sminket, kevesebb  sikerrel, mint azt gondoltam. Bőröm égni kezd, de nem érdekel a fájdalom. Az jobban fáj, hogy a testvérem így elbánt velem, és bezáratott ide úgy, hogy közben ő a tettes. Ő ölte meg azt a szerencsétlent, és ez borzalmas. Mindig is jó neveltetést kapott a szüleinktől, mindene megvolt, nem szenvedett hiányt semmiben sem. De őt csak a buli, a fiúk és sex érdekelte semmi más.
Most pedig egy gyilkos lett belőle.

Néhány perc múlva nyílik az ajtó, és belép rajta egy öltönyös, negyven körüli férfi, leül velem szembe.
- Szóval. - kezdi, majd fekete bőrtáskájából elővesz néhány papírt. - Alex Barnel. Hol volt tegnap este? - kérdezi, néhányszor belenéz a papírokba.
- Otthon voltam. Értsék már meg, hogy nem én tettem! - mondom hangosan, kezdek kiborulni amiatt, hogy senki sem hisz nekem.
- Vannak bizonyítékaink maga ellen. Az ujjlenyomata megegyezik  azzal, amit a fegyveren is találtunk. Ne ellenkezzen. Ismerje be a tettét, és talán enyhébb büntetést kap. - mondja szemüvege mögül. Néhányszor felém pillant, de nem úgy, mint egy emberre., hanem mint egy megvetni valóra. Pedig nem vagyok az.
- Én tényleg nem csináltam semmit. Miért nem hisznek nekem? - szegezem neki a kérdést.
A férfi nem szólal meg, hanem pakolni kezd a fekete aktatáskába. Szóval ennyi volt? Félreértés ne essék, örülök neki, hogy vége lett a kihallgatásomnak, de azért ilyen hamar? Még esélyt sem adtak arra, hogy mindent elmondjak. Vagy mégis?
- Várjon! - állok fel hirtelen, a férfi pedig visszafordul, s vissza leül.  Kérdőn néz rám, ezért beszélni kezdek.
- Mindent elmondok. Csak kérem, hallgasson végig anélkül, hogy elmondaná azt, hogy bizonyítékaik vannak ellenem. Rendben? - próbálok alkudozni, azt hiszem sikerrel, mert bólint. - Nem én tettem, hanem a húgom. Az ikertestvérem. Én akkor otthon voltam, és olvastam az újságot. Nyomozzanak még egy kicsit, engem pedig engedjenek szabadon.
A pasas feláll, majd rám néz. Hitetlenkedve orrnyergéhez emeli kezét, s masszírozni kezdi.
- Maga most megpróbál engem meggyőzni, hogy engedjük el? Mert nem ment vele semmire. Ígérem, hogy még nyomozunk utána, és ha lesz valami új fejlemény, értesítjük az ügyvédét, az pedig elmondja magának.
Most pedig.. - húzza ki magát, és megigazítja a nyakkendőjét. - .. megyek. - mondja, majd kimegy az ajtón.
Kifújom a bent tartott levegőt, remélem sikerült valamennyire meggyőznöm, és ki fog derülni az, hogy Amy a gyilkos nem pedig én, és vágre elengednek engem. Épp elég volt ez a pár óra bezártság, nem bírnám ki idebent évekig. Mert ha tényleg ártatlanul elítélnek, több évet is kaphatok, azt pedig biztos nem élném túl.
A klausztrofóbiám miatt sem, és még sok minden miatt. Egyszerűen nem tudnék bezárva élni.

Még mindig a szobában vagyok, nem engedtek ki, pedig eltelt már a kihallgatás óta legalább húsz perc.
Fejemet kezemen támasztva ülök a széken, s várok. Várok, hogy jöjjön valaki.
pár perc múlva nyílik az ajtó, majd belép rajta az az őr, aki idehozott. Száját elhúzza, és előveszi a bilincset újra. Tudja, hogy nem szeretném, ha rám tenné, én pedig azt tudom, hogy muszáj. De azért megkérdezem, hátha.
- Azt muszáj rám tenned? - mutatok a bilincsre.
- Persze. - hangja tele van gúnnyal, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy órával ezelőtt. - Te is csak egy vagy a sok közül. Nincs kivétel. Na mutasd. - mutat kezem felé, amire ráhelyezi a fémet, majd kicsit lök rajtam, jelezve, hogy induljak meg. Teljesítem kívánságát, és elindulok. Mikor kimegyünk az ajtón, egy kisebb tömeget látok meg. Ülnek a széken nők, szintén bilincsben, mellettük egy egy őr van. Valamelyik még a húsz évet sem tölthette be, de van olyan is, aki a negyvenes évet tapossa, és ezek az emberek mind elkövettek valamit. A barna hajú kevésbé kedves fiú beszél még pár szót a barátjával, majd visszatér hozzám.  Velem szemben megáll, s beszélni kezd.
- Mennyünk.
- De mégis hová? - kérdezem. Sejtem, hogy hová akar vinni, és én azt nem akarom. Tényleg nem akarom.
- Ugyan hová? Hát a női börtönbe. - hitetlenkedve megrázza fejét, mögém jön, és gyengéden meglök.
Járni kezdek, a sírás keringet, de tűrök. Ezt a megaláztatást. Lebilincselnek, kigúnyolnak, lenéznek, és még lökdösnek is. Én nem ezt érdemlem. Én nem ide való vagyok!

Mikor kiérünk a hosszú folyosóról az udvarra, meglátok egy rendőrautót. Szóval utazni fogunk. 
Milyen kellemes is lesz ez a kis út. Szép fehér autó, aminek a tetején kék - piros villogó díszeleg. Kell ennél jobb? Próbálom úgy felfogni a helyzetet, hogy az vicces legyen, de ez kevésbé könnyű, főleg így. Ilyen körülmények között. Most a húgom biztos jót nevet rajtam. Tönkretett engem.

02.rész - Helycsere

Drága olvasóim! Annyira de annyira sajnálom ezt az egy hónapos késést.. és szégyellem is magam emiatt.

De minden más blogomban leírtam ennek az okát, és ide  már nem szeretném. Köszönöm, amiért még most is itt vagytok, és az előző részhez a 4 megjegyzést. Remélem ehhez is lesz néhány kommentetek. És megérkezett a trailer is, amit saját kezűleg dobtam össze..:)
TRAILER

Emily

----------------------------------------------------------------------------------------------------

A felém mutatott képtől lesokkolok, belül mintha marcangolna valami. Ez nem lehet, képtelenség!

Kiveszem a telefont a kezéből, jobban szem ügyre veszem a fotót. Ez nem lehet más. Egy ember, körülötte vér tócsa. 

- Te megölted ezt az embert? - kérdezem, szemet szúró könny végig folyik arcomon. Nem is értem miért én idegesítem magam emiatt. De ő a testvérem, már csak ő maradt hozzám közel. Most viszont csalódtam benne. Miket beszélek én? A húgomból egy gyilkos lett. 

Amy gúnyosan elmosolyodik, majd visszaveszi a telefont, s ledobja a földre olyan erővel, hogy az széttörik.

- És ha igen? Akkor mi van? - beletúr fekete hajába, közeledni kezd felém. 

Farkas szemet nézünk egymással, egyikünk sem mozdul, csak mereven bámulunk egymásra. 

Majd megtörik a jég.

Sóhajtok, mint egy hisztérikus liba kezdek el ordítani vele. 

- Hogy mi van? Hát az van édesem, hogy egy gyilkos vagy! - hangom elcsuklik, már megbántam amit az előbb mondtam. Amy nem szól semmit, szája sarkát harapdálva áll, s tűr. - Tudod, anyuék most biztos büszkék lennének rád. - mondom halkan, kiindulok a szobából, de egy kezet érzek vállamon, ami visszaránt, s egy ütést az arcomon. Megütött. Most először megütött a húgom. 

Kezemet a pirosodó részhez teszem. Nem fáj. Nekem az fáj, hogy ezt tette. Mégis mi oka lehetett erre? Ezt nem úszhatja meg büntetlenül. 

- Takarod ki innen. - szűri ki a szavakat fogai közül. Lökdösni kezd, majd mikor kitoloncolt a szobából magára zárja azt. 

Anyámék mindig azt mondták, hogy Amy-vel nem stimmel valami, és hogy egyszer hülyeséget fog tenni, de én mindig is őt védtem, nem hittem a szüleimnek. Egy barátnőm, még az általános iskolában mondta, hogy a testvérem gonosz, és őrült. Vele is összevesztem, azóta sem beszéltünk. 

Egy fiú két éve öngyilkos lett. A barátai azt állították, hogy Amy miatt tette ezt magával. Akkor sem hittem senkinek sem. Mindig is csodáltam őt, amiért kiáll magáért, és mert erős. Nem láttam attól a rózsaszín ködtől, ami a szemem előtt lebegett.  Mindenkinek igaza volt! 

A tények szép lassan elhagyják fejemet, helyettük erős, hasító fájdalmat érzek. 

Felállok a lépcső legfelső fokáról, majd a szobámba megyek és bezárom az ajtót.

Leülök az ágy szélére, kezemet fejemhez emelem, és becsukom a szemem. Fogalmam sincs miért, de sírni kezdek. A könnyek egyre jobban csak gyűlnek a szemembe, gyorsan potyognak le arcomról a földre. 

Hanyatt fekszem, s szép lassan könnyeim álomba ringatnak.

Körülbelül két óra alvás után, a hangos csengőnkre ébredek. A fejemet még mindig mintha kalapáccsal ütnék, úgy fáj, de felkelek. Úgy látom Amy elment valahová, ezért nekem kell ajtót nyitnom. Nem tudom hogyan, de egy fekete mini ruha van rajtam. Mégis hogyan került ez rám? Nem törődök vele, ahhoz most túlságosan is rosszul érzem magam. Mintha el lennék kábítva, vagy nem is tudom.
Fáradtan megyek le a lépcsőn, s nyitom ki az ajtót. A szívem a torkomba ugrik, mintha ki akarna ugrani a helyéről, lábaim pedig remegni kezdenek.
- Itt lakik Alex Barnel? - kérdezi az egyik sötétkék ruhás nagydarab rendőr.
Félénken bólintok, de nem értem miért engem keresnek. Amy csinálhatott valamit megint?
- I-igen. - dadogok, majd félreállok, jelezve, hogy bejöhetnek.
A két rendőr leül a nappaliban lévő kanapéra. A másik engem néz, látszólag ő fiatalabb mint a másik.
Már feltűnően kezd nézni, mire a másik meglöki, majd felém fordul.
- Ma, pontosabban egy órával ezelőtt feljelentést tettek maga ellen. - mondja, közben írni kezd valamit.
Lesokkolok, hogy engem feljelenteni? Mégis kicsoda?
- Gyilkosság miatt velünk kell tartania az őrsre. - mondja a fiatalabb, s előveszi a bilincset.
- Micsoda? Gyilkosság? De azt nem én tettem. Nem vihetnek el! - hangom a kétségbe eséstől hangos, már a kelleténél jobban esek pánikba. A ruha, az elkenődött smink rajtam, a kócos haj.
Ez Amy műve lenne? Azért ennyire aljas nem lehet. Vagy mégis?
- Hölgyem. Ezt el kell fogadni. Bizonyítékaink vannak maga ellen.  Szóval jobb, ha nem ellenkezik, és velünk jön. - mondja a fiatalabb.
Szóval most amiatt tartóztatnak le, amit el sem követtem?  Ez így nem oké, nagyon nem az.
Azt hittem, hogy a húgom nem lenne ilyen aljas, de tévedtem, és nagyon fáj. Fáj, mert úgy érzem, elárult az az ember, akit a legjobban szeretek, és akiben a legjobban megbíztam.
- Nem én tettem. - mondom alig hallhatóan sokkos állapotban vagyok még mindig. Kezemet odanyújtom, hogy rátegyék a bilincset.
Könnyes szemekkel távozom a lakásból a két rendőr kíséretében. Még ruhákat sem vihetek?
Mikor kilépünk a bejárati ajtón Amy-vel találom szemben magam. Az én farmeromban és felsőmben van, a haja ló farokban összefogva. Pont úgy néz ki, mint én. Szája sarkában ott a gúnyos mosoly, de ijedt fejet vág.
- Hová viszik a nővérem? - kérdezi. A legjobb színész nő akivel csak találkoztam eddig. Olyan cinikus, és gonosz. És ezt eddig nem vettem észre.

A fiatalabb rendőr kinyitja a kocsi ajtaját, fejemet óvatosan lenyomva segít beszállni. Kifakad belőlem a sírás, amint bezáródik az ajtó. Kinézek az ablakon, Amy mosolyog, majd bemegy a lakásba, mi pedig elindulunk oda, ahová sosem szerettem menni, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer oda kerülök.
A börtönbe.

01.rész - Öngyilkossági kísérlet

-Alex Szemszöge-

Nyugodtan ülök a szobámban, s olvasok. Hihetetlen, manapság mennyi bűntényt követnek el az emberek. 

A babzsák fotelemben ülve fellapozom az újságot, meglátom egy olyan 20 év körüli srác fényképét. Keresi a rendőrség, az írás alapján megölt egy embert, most pedig szökésben van. 

Hitetlenkedve teszem félre a papírt, majd felállok és kimegyek az ajtón. A nővérem épp most jött meg a munkájából. Ikrekként sokan megcserélnek minket, de már megszoktuk. Örömmel ölelném meg, köszönnék neki, de mikor meglátom lesokkoltan állok meg a lépcső alján.

Amy-t mintha kicserélték volna. Csapzott, a sminkje el van kenődve, a ruhája el van szakadva. 

-Mi történt? - megyek hozzá közelebb, kezemmel megsimítom vállát. Nem úgy reagál, ahogyan várom.

Szemében a düh csillog, de mintha a félelem is ott leselkedne. -Mi történt? -ismétlem önmagam, most viszont határozottabban.  A testvérem hallgat, nem szól semmit, csak megfordul és felviharzik a szobájába.
Soha nem viselkedett még így velem. Kíváncsi természetű lány vagyok, ezért utána megyek.
Mikor felérek a szobája ajtajához, kopogok rajta kettőt, majd lenyomom a kilincset. Nem nyílik, bezárta.
-Amy nyisd ki. - dörömbölök az ajtón. Nem értem mi baja van a nővéremnek. - Amy azonnal nyisd ki ezt a  rohadt ajtót, vagy betöröm. Tudod, hogy jó vagyok karatéból. - próbálkozok, de semmire sem megyek vele. Csend van, semmit sem hallok. Türelmetlenül kopogok még egyet rajta, mire válaszul csak egy Tűnj el!-t hallok.
A nővérem tudja, hogy úgysem megyek el addig, míg be nem jutok és el nem mondja mégis miért viselkedett így. A pótkulcsok. Jut eszembe, hogy minden szobához van kulcs. Azonnal elindulok, szinte leszáguldok a lépcső fokain, majd megállok a szekrény előtt ahol a kulcsok vannak. Kiveszem onnan, azonnal vissza rohanok.
Belehelyezem a zárba, elfordítom és már nyitva is van. Ledermedek a látványtól ami fogad, elkerekedett szemekkel nézem a nővérem vérben úszó kezeit.
-Úristen. - tör ki belőlem, a sírás határán állok, oda sietek és leülök mellé. - Mégis mit műveltél? - nyúlok gyorsan kötszerekért a fiókjába, a kezéért nyúlok, bekötözöm mielőtt elvérzik. - Miért csináltad ezt? Amy szólalj már meg! - rázom meg vállánál. Sokkos állapotban van, a penge kiesik kezéből, halkan ér földet.
-Te ezt nem értheted! Soha nem volt semmi gondod, érted? Soha! - ordítja. Szemei könnyben úsznak, hamarosan utat is törnek maguknak. Fekete sminkje könnyekben folyik le az arcán. értetlenül ülök mellette, és nézem őt. - Nem tudod, hogy fél órával ezelőtt mit éltem át, mert te tökéletes vagy! Neked nem kell dolgoznod a megélhetésért, mert a szüleink eltartanak. Bezzeg engem kitagadtak, mert elkövettem egy hatalmas hibát, és ezért is gyűlölöm őket. Ketten maradtunk ebben a hatalmas házban, de semmi értelme ennek az egésznek. Alex..- töröl le idegesen egy könnycseppet - most jobb ha elmész. - halkul el, nem szól többet. Nem tudok mit szólni, csak ülök, bámulok magam elé.
-Ez nem igaz. A szüleink szeretnek téged. - ülök hozzá közelebb, próbálom átölelni, de elhúzódik.
-Én egy prostituált vagyok. Rám aztán büszkék lehetnek. - süti le szemeit. Látom rajta, hogy valamit titkol, el szeretné mondani, de nem meri. Rákérdezek. - Van valami amit el szeretnél mondani? Én szeretlek téged, te fontos vagy számomra és soha nem hagynálak magadra. Amy megbízhatsz bennem.
-Hát jó. - állt fel hirtelen. Az ablakhoz sétált, majd elhúzta a függönyt. -Ha egy gyilkos lennék mit mondanál? Akkor is ilyen megértő és kedves lennél velem? Vagy megvetnél mint anyám?
Ezt meg mire érti? Miért mond nekem ilyen hülyeségeket?
Remélem nem csinált semmit. Amy-nek voltak problémái a múltban, drogfüggőség, öngyilkossági kísérletek.
Csak abban reménykedem, hogy ezt csak úgy mondta, és nem csinált semmit sem.
-Nem. - állok fel én is. - Tudom, hogy független nő vagy, és okos. Nem tennél ilyet.
mondatom után előveszi a táskájából a telefonját. Nem tudom miért, de keresgélni kezd benne, majd felém mutatja a képernyőt. Sokkot kapok, mintha darabokra törtek volna. Ezt nem hiszem el! Nem.. ez képtelenség.