2014. június 4., szerda

11. rész - Bátorságpróba/2

Sziasztok kedves Olvasóim! Örömmel jelentem be, hogy most mindössze két nap csúszással érkezett a rész. Az előzőhöz is kevés komment érkezett. Legyetek szívesek véleményt alkotni, mert ezt a történetet nem magamnak írom, és fontos a véleményetek. Hisz ezt csak miattatok folytatom, mert egyébként már rég bezártam volna a blogot. De mindegy is.. ha van kedvetek írtok komit, ha nincs nem.
" Én nem félek! "

Minden maradék erőm, és bátorságom összeszedtem utolsó szava után, és felálltam. Felálltam, mert meg akartam csinálni. Felálltam, mert meg tudtam tenni bármennyire is féltem. És ezért büszke is voltam magamra. Mert most először álltam ki magam mellett úgy, hogy ilyen körülmények között, és ilyen nők között vagyok. Belül tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de akkor is felálltam, és kimondtam:
- Én nem félek! - ordítottam olyan hangosan, amennyire csak a hangszálaim bírták. Grace visszafordult, és meglepetten nézett rám.  Felém közeledett, lassan. Minden egyes lépésénél a szívdobogásom gyorsulni kezdett. Amint újra elém állt, nem csinált semmit. Körülbelül húsz centiméter választott el minket egymástól. Egyszer csak elmosolyodott, kezét a vállamra tette, és megpaskolta azt. Értetlenül néztem rá, nem mozdultam
- Kiálltad a bátorságpróbát. - mondta, majd megfordult, de a karja után kaptam, és visszarántottam. - De ez még nem jelenti azt, hogy hozzám érhetsz. És pláne nem ilyen durván. - rántotta ki karját kezem közül. 
- Magyarázatot akarok! Mi az, hogy kiálltam a bátorságpróbát? Mi? Válaszolj! - mondtam dühösen. A vérnyomásom az egekbe szökött az idegességtől. Mi az hogy bátorságpróba? Mit jelent ez az egész?
- Jól hallottad, nem? - mondta ingerült hangon. - Na jó. Elmondom mi is ez valójában. - karjait keresztbe fonta, unottan megforgatta szemeit. - Ez az egész kis bátorságpróba arról szól, hogy megnézem ki bírod e állni a próbát. A fájdalmat. Mondjuk én veled most egész kedves voltam. A többiekkel nem voltam ilyen. Szóval választhatsz. Vagy csatlakozol közénk, és ott hagyod a lúzer barátaidat, vagy maradsz velük, és én és a többiek tovább szekálunk. Válassz! - mondta. Egyik lábáról áthelyezte testsúlyát a másikra, és várt. Ő most komolyan azt vára, hogy én átmegyek hozzájuk? Azután, amit velem csinált pár perce?
- Te nem vagy normális. Miért akarod, hogy átmenjek a ti oldalatokra? És miért kellett velem ezt tenned? - kérdeztem, mire felnézett, és elvigyorodott. 
- Édesem. Te nem érted? Nem fogod fel? Ez egy ajánlat. Itt mi vagyunk négyen a királynők, és te lehetsz az ötödik. Hát nem fogod fel, hogy hozzánk csapódhatsz? Nem érhet bántódás a többi nőtől idebent. Mert ugye tudod, hogy nem mind ilyen kedves mint én? És itt nem Lolára meg a másik kettőre gondolok. Vannak itt sokkal durvábbak is, mint mi. Csak mivel mi vagyunk bent a legrégebben, félnek tőlünk. De utoljára teszem fel a kérdést. Maradsz, vagy jössz? Nálunk mindened meg lehet. Öröm, fű, cigi, pirulák. Amennyit csak akarsz szívem. Tudom ám, hogy mostanában durván kapkodod befelé a drogokat. De ne aggódj. Tartom a szám ha... - és elhallgatott. Nem folytatta tovább, csak tovább vigyorgott. Egy pillanatra az agyamban megfordult az a gondolat, hogy csatlakozom, de aztán meggondoltam magam. 
- Ha? Miért cserébe hallgatsz? - kérdeztem meg tőle azt, ami a legjobban érdekelt. Senki sem tudhatja meg azt, hogy én idebent Christa-val drogozok. Senki, főleg nem Zayn. Mert akkor csalódna bennem, és azt nem bírnám ki. Ahhoz, hogy haragban legyünk, túlságosan is megszerettem őt. És ilyen körülmények közt kell nekem szerelmesnek lennem egy ilyen fiúba, aki ráadásul börtönőr. Azt hiszem, nagy hibát követtem el. De a szívnek nem lehet parancsolni, sajnos pont olyanba szeret bele, akibe nem lenne szabad. És nem tudom megakadályozni azt, hogy szeressem őt. - Válaszolj már! - szólaltam meg újra türelmetlenül.
- Légy türelmes bébi. Had gondolkozzam. Hm.. - mutatóujját szájához emelte, majd úgy tett, mint aki gondolkodott. Persze tudtam, hogy nem gondolkodik semmin sem, mert már előre tudta. Zsarolni akart. - Ha eltöltesz velem egy éjszakát. Újra, kettesben, nem ilyen piszkos helyen, mint ez itt. - suttogta fülembe. Még a hideg is kirázott, ahogy éreztem leheletét. Grace elindult, de hirtelen visszafordult, és szájon puszilt. Hangosan nevetve távozott a mosdóból, maga mögött pedig bezárult az ajtó. Ismét egyedül voltam odabent. Hirtelen idegesség tört rám, amitől majd fel robbantam. A vér a fülemben dobogott, legszívesebben ordítottam volna, de ehelyett valami fájdalmasabbat tettem. Kezemet ökölbe szorítottam, és olyan erővel vertem bele a falba, hogy ujjaim reccsentek egy nagyot. Mintha bomba robbant volna. Egy pillanat alatt tört el három ujjam, karomat azonnal magam mellé engedtem. Fájdalmamban felszisszentem, nem értettem, miért lettem ilyen ideges. Mielőtt ide kerültem, sosem voltam agresszív. Mindig is visszahúzódó voltam, de a börtön teljesen megváltoztatott. Megváltoztatta a cselekedeteim is, nem pedig csak a gondolkodási módom. Kezemet zsebembe dugtam, nem akartam, hogy bárki is meglássa a törött ujjaimat. Visszamentem a cellámba, ahol már Rita, Jade és Christa is ott voltak. Kérdőn néztek rám mind a hárman, amit meg is értettem. A szemeim ki voltak pirosodva, és könnyesek is voltak. Bementem, és ledobtam magam az ágyra. Megfeledkeztem a kezemről, ami a zsebembe volt dugva, így sikeresen a testsúlyom ránehezedett, mire felszisszentem, és hirtelen kihúztam a zsebemből. Jade tekintete azonnal a sérült testrészemre szegeződött.
- Alex mi van az ujjaddal? - ült oda mellém, kezemet kezébe vette.
- Semmi. - húztam vissza, arcomról tükröződött a fájdalom, és ezt a lányok is észrevették.
- Gyere Rita, menjünk és szóljunk Zayn-nek. - állt fel Christa, és kimentek a cellából. Utánuk akartam szólni, de már késő volt. A fenébe. Most Zayn meg fogja tudni az igazságot, hacsak ki nem találok valamit. Gondoltam magamba. A lányok két perc után visszatértek Zayn-nel együtt, aki segített felállni, és elkísért a börtön orvosához. Út közben nem szóltam hozzá, még csak rá sem mertem nézni. De megszólított.
- Hogyan történt? Mit csináltál? - vállamnál fogva megállított, kíváncsian nézett rám.
- Semmi sem történt. Csak.. csak elestem. És pont rosszul estem. - hazudtam. Hatalmas bűntudatot éreztem, amiért hazudnom kellett neki, de nem tehettem mást. Mégsem mondhattam el, hogy mi is történt valójában.
- Ühüm. Hát ha nem akarod elmondani, rendben. De innentől rajtad tartom a szemem, mert baleset veszélyes vagy. Árthatsz magadnak, azt pedig nem akarom, mert szeretlek. - mondta, majd magához ölelt. Annyira kedves, és aranyos volt abban a pillanatban, bennem pedig azonnal bűntudat támadt. Hiába akaratom ellenére történt az egész, és hiába nem voltunk együtt Zayn-nel, nekem mégis bűntudatom volt. Hisz szerettem őt, tiszta szívemből. Ő volt a második férfi az életemben, akit mindennél jobban szerettem. Szemembe egy könnycsepp gyűlt össze, ami végigfolyt arcomon, de gyorsan le is töröltem. Nem szerettem volna, ha meglát, mert akkor biztos, hogy újra rákérdez a dolgokra. És azt nem akartam.
- Mehetünk? - kérdezte, s elindult, én pedig követtem őt. Az orvosi rendelő a börtönben elég távol van a celláktól. Körülbelül tíz percig sétálhattunk, míg oda nem értünk. Az ajtó előtt megálltunk, Zayn pedig benyitott azon, én utána mentem. Mikor megláttam azt a személyt, aki a székben ült, nem hittem a szemeimnek. Nem.. nem lehet, hogy Ő az. Gondoltam magamban, és hátráltam egy lépést. Az ő arcán is látszódott a meglepettség, de az a meglepettség hamar átváltott mosollyá. Még mindig ugyan olyan, semmit sem változott. A szívem a torkomban dobogott. Féltem tőle. Nem akartam, hogy újra bántson engem. De hogyan került ő ide? És miért pont ebbe a börtönbe? Ezek a kérdések belül széttéptek engem.


4 megjegyzés: