03.rész - Egy vagy a sok közül

Sziasztok! Mint látjátok, megérkezett az új rész, és most időben. Végre. És lett új design is, amit saját kezűleg csináltam, remélem tetszik, és a rész is. Az előző részhez érkezett négy megjegyzést, aminek nagyon - nagyon örültem, és válaszoltam is rájuk. Remélem, ehhez a részhez is lesz pár megjegyzés. Jó olvasást.
Emily
_____________________________________________________________________________                          
                                       

Megérkeztünk. Remegő lábakkal szállok ki a rendőr autóból, majd a két rendőr kíséretében elindulunk az épület felé. A falak romosak, kis híján összedől az egész. A fiatalabb kinyitja az ajtót, s belépünk rajta. 

Fejemet lehajtom, nem szeretném, hogy akárki is meglásson kisírt szemekkel. 

Bevezetnek egy poros szobába, majd leveszik rólam a bilincset és bezárják annak ajtaját. 

Azonnal rám tör a sírás, nem bírom abbahagyni. Kétségbeesetten állok meg, a levegőt szaporán veszem. 

Mintha fojtogatnának olyan érzésem van. Kezemet összefonom magam előtt, és járkálni kezdek. 

Egyedül, ebben a szobában lenni nem jó. 

A falhoz megyek, és ütni kezdem. Tudom, hogy látnak engem, ezért is csinálom.

- Engedjenek ki! - ordítom, jobban kezdek dörömbölni a fehér falon. - Nem zárhatnak be ide! 

Minden erőm elhagy, lerogyok a földre. Soha nem éreztem magam ennyire gyengének, soha.
Akaratlanul is sírni kezdek megint, fejemben folyton ez az egy mondat cseng: Ártatlan vagyok.
Még csak pár perce vagyok bezárva ide, de már is rosszul érzem magam. Hamarosan eluralkodik rajtam a klausztrofóbia, térdemet szorosan magamhoz ölelem, s a földet nézem. Nem fogom kibírni ezt. Ártatlanul nem ülhetek börtönben, nem, nem és nem!

Az időérzékemet teljesen elvesztem, már azt sem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Még mindig a földön ülve zokogok, egyszerűen nem bírom abbahagyni. Már fáj a szemem, de jobban inkább a fejem hasogat.
Felállok, de minden elsötétül, ingadozni kezdek, majd vissza leesek a földre. Fejemet a falna döntöm, és a plafont kezdem kémlelni. Pár perc után meghallom az ajtózár kattogását, és a kulcs csörgését, majd kinyílik az ajtó. Egy ismeretlen idegen  lép be rajta. Haja fekete, tökéletesen be van állítva. Szemei barnán csillognak.
Fekete egyenruhában van, azt hiszem ő egy börtön őr. Nem szól semmit, csak engem néz. Látom rajta, hogy kicsit meg van rémülve a látványtól, nem erre számított. Úgy a húszas éveit járhatja, elég fiatalnak tűnik.
- Na jó. - sóhajtja. - Én ezt nem bírom nézni. - mondja, majd egyik kezét felém nyújtja, s segít felállni.
Egy hal köszönöm- öt suttogok, fejemet lehajtom.
- Gyere. Kihallgatnak téged. - indul ki, de mielőtt én is követném visszafordul. - Ezt rád kell tennem. - húzza el száját. Szememet a nadrágján lógó bilincsre szegezem, ami hamarosan rám kerül ismét.
Kivezet engem a szobából, át egy másikba, ahol valószínű a kihallgatás lesz.
Végigsétálni a folyosón, azon a folyosón, ahol több rendőr is van, megalázó. Megalázó, mert mind megvető pillantásokkal szór, és azt hiszik egy gyilkos vagyok.
Beérünk a fehér  szobába, ahol minden üres, csak egy asztal van, és lét egymással szemben lévő szék, meg egy tükör, amin keresztül valószínű figyelni fognak minket.
- Ülj le ide, nem soká jön a felügyelő úr. - mondja a fiú, majd kimegy, engem egyedül hagy.
Nagy levegőket veszek ki és be, kezemet az asztalra teszem, s összefonom ujjaimat. Előre meredek, nem nézelődök, hisz nem vagyok kíváncsi semmire sem, ami ebben a szobában van. Itt már több mindenkit hallgattak ki, több bűnözőt, gyilkost, rablót, de én nem tartozom ide. Nem tartozom a bűnözők közé.
Hajamat megigazítom, ujjaimmal megpróbálom kifésülni fekete tincseimet, szememet is megtörlöm egy zsebkendővel, ami a ruha zsebében találtam. Bőrömet olyan erősen dörzsölöm, amennyire csak tudom, le szeretném szedni az elmosódott sminket, kevesebb  sikerrel, mint azt gondoltam. Bőröm égni kezd, de nem érdekel a fájdalom. Az jobban fáj, hogy a testvérem így elbánt velem, és bezáratott ide úgy, hogy közben ő a tettes. Ő ölte meg azt a szerencsétlent, és ez borzalmas. Mindig is jó neveltetést kapott a szüleinktől, mindene megvolt, nem szenvedett hiányt semmiben sem. De őt csak a buli, a fiúk és sex érdekelte semmi más.
Most pedig egy gyilkos lett belőle.

Néhány perc múlva nyílik az ajtó, és belép rajta egy öltönyös, negyven körüli férfi, leül velem szembe.
- Szóval. - kezdi, majd fekete bőrtáskájából elővesz néhány papírt. - Alex Barnel. Hol volt tegnap este? - kérdezi, néhányszor belenéz a papírokba.
- Otthon voltam. Értsék már meg, hogy nem én tettem! - mondom hangosan, kezdek kiborulni amiatt, hogy senki sem hisz nekem.
- Vannak bizonyítékaink maga ellen. Az ujjlenyomata megegyezik  azzal, amit a fegyveren is találtunk. Ne ellenkezzen. Ismerje be a tettét, és talán enyhébb büntetést kap. - mondja szemüvege mögül. Néhányszor felém pillant, de nem úgy, mint egy emberre., hanem mint egy megvetni valóra. Pedig nem vagyok az.
- Én tényleg nem csináltam semmit. Miért nem hisznek nekem? - szegezem neki a kérdést.
A férfi nem szólal meg, hanem pakolni kezd a fekete aktatáskába. Szóval ennyi volt? Félreértés ne essék, örülök neki, hogy vége lett a kihallgatásomnak, de azért ilyen hamar? Még esélyt sem adtak arra, hogy mindent elmondjak. Vagy mégis?
- Várjon! - állok fel hirtelen, a férfi pedig visszafordul, s vissza leül.  Kérdőn néz rám, ezért beszélni kezdek.
- Mindent elmondok. Csak kérem, hallgasson végig anélkül, hogy elmondaná azt, hogy bizonyítékaik vannak ellenem. Rendben? - próbálok alkudozni, azt hiszem sikerrel, mert bólint. - Nem én tettem, hanem a húgom. Az ikertestvérem. Én akkor otthon voltam, és olvastam az újságot. Nyomozzanak még egy kicsit, engem pedig engedjenek szabadon.
A pasas feláll, majd rám néz. Hitetlenkedve orrnyergéhez emeli kezét, s masszírozni kezdi.
- Maga most megpróbál engem meggyőzni, hogy engedjük el? Mert nem ment vele semmire. Ígérem, hogy még nyomozunk utána, és ha lesz valami új fejlemény, értesítjük az ügyvédét, az pedig elmondja magának.
Most pedig.. - húzza ki magát, és megigazítja a nyakkendőjét. - .. megyek. - mondja, majd kimegy az ajtón.
Kifújom a bent tartott levegőt, remélem sikerült valamennyire meggyőznöm, és ki fog derülni az, hogy Amy a gyilkos nem pedig én, és vágre elengednek engem. Épp elég volt ez a pár óra bezártság, nem bírnám ki idebent évekig. Mert ha tényleg ártatlanul elítélnek, több évet is kaphatok, azt pedig biztos nem élném túl.
A klausztrofóbiám miatt sem, és még sok minden miatt. Egyszerűen nem tudnék bezárva élni.

Még mindig a szobában vagyok, nem engedtek ki, pedig eltelt már a kihallgatás óta legalább húsz perc.
Fejemet kezemen támasztva ülök a széken, s várok. Várok, hogy jöjjön valaki.
pár perc múlva nyílik az ajtó, majd belép rajta az az őr, aki idehozott. Száját elhúzza, és előveszi a bilincset újra. Tudja, hogy nem szeretném, ha rám tenné, én pedig azt tudom, hogy muszáj. De azért megkérdezem, hátha.
- Azt muszáj rám tenned? - mutatok a bilincsre.
- Persze. - hangja tele van gúnnyal, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy órával ezelőtt. - Te is csak egy vagy a sok közül. Nincs kivétel. Na mutasd. - mutat kezem felé, amire ráhelyezi a fémet, majd kicsit lök rajtam, jelezve, hogy induljak meg. Teljesítem kívánságát, és elindulok. Mikor kimegyünk az ajtón, egy kisebb tömeget látok meg. Ülnek a széken nők, szintén bilincsben, mellettük egy egy őr van. Valamelyik még a húsz évet sem tölthette be, de van olyan is, aki a negyvenes évet tapossa, és ezek az emberek mind elkövettek valamit. A barna hajú kevésbé kedves fiú beszél még pár szót a barátjával, majd visszatér hozzám.  Velem szemben megáll, s beszélni kezd.
- Mennyünk.
- De mégis hová? - kérdezem. Sejtem, hogy hová akar vinni, és én azt nem akarom. Tényleg nem akarom.
- Ugyan hová? Hát a női börtönbe. - hitetlenkedve megrázza fejét, mögém jön, és gyengéden meglök.
Járni kezdek, a sírás keringet, de tűrök. Ezt a megaláztatást. Lebilincselnek, kigúnyolnak, lenéznek, és még lökdösnek is. Én nem ezt érdemlem. Én nem ide való vagyok!

Mikor kiérünk a hosszú folyosóról az udvarra, meglátok egy rendőrautót. Szóval utazni fogunk. 
Milyen kellemes is lesz ez a kis út. Szép fehér autó, aminek a tetején kék - piros villogó díszeleg. Kell ennél jobb? Próbálom úgy felfogni a helyzetet, hogy az vicces legyen, de ez kevésbé könnyű, főleg így. Ilyen körülmények között. Most a húgom biztos jót nevet rajtam. Tönkretett engem.