08. rész - A fájdalom átalakult dühé, majd gyűlöletté

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel, remélem elnyeri tetszéseteket. Örömmel jelentem be, hogy már 30-an vagyunk. El sem hiszitek mennyire örülök, amiért itt vagytok velem, és olvassátok a blogot. Hálás vagyok Nektek! Létrehoztam egy ASK.FM profilt, ahol bátran feltehetitek kérdéseiteket. Legyen az bármi.

Névvel, vagy név nélkül kérdezel, válaszolni fogok mindenre. Ha pedig valamit szeretnél elmondani, ami negatívum, azt is nyugodtan. Ha név nélkül kérdezel, sosem fogom megtudni ki voltál. De most jöjjön a rész, ami elég hosszúra sikeredett, nem húzom tovább a szót. :) És még valami. Elkészítettem a blog könyvborítóját is. Nézzétek meg, remélem elnyeri tetszéseteket.

Emily

--------------------------------------------------------------------------------------

Az a csók felkavart bennem mindent, beleértve a régi érzelmeket, sérelmeket. Még a gimiben volt egy fiú, akivel együtt voltam egy évig, aztán otthagyott engem egy másik lányért. Vele is pont ugyan így kezdődött minden. Közrejátszott a zongora, egy dal, egy csók. Aztán egyre többet találkoztunk, míg végül egymásba szerettünk. De ez nem történhet meg újra. Nem akarok megint összetörni, épp elég nekem jelenlegi helyzetem is. Valójában féltem saját magam a szenvedéstől.

Zayn még mindig nem mozdul, a zongora poros billentyűit nézegeti. Félénken, lassan, bizonytalanul felé fordulok, de nem néz rám. Hamar elkapom takintetem, mert az ajtó nyitására leszek figyelmes, de szerencsére nem lehet kinyitni, mert Zayn kulcsra zárta. Nagy kő esik le a szívemről, és szerintem neki is.

Már csak az kéne, hogy lebukjunk. Akkor mindenre fény derülne, és az nem lenne jó se nekem, sem pedig Zayn-nek. A börtönben a lányok rám szállnának, pedig már így is kiszemelt lettem az egyiknek, és csapatának. Csendben vagyunk, újra és újra itt van az a csend. Lehet a szerelmeseknél a hosszú csend nem zavaró, de közöttünk igenis az. Kínos csend. Halkan felsóhajtok, majd felállok, és az ajtó felé indulok, de meghátrálok, ugyanis a kulcsok nála vannak. Lépteim visszhangoznak az üres szobában, szinte még azt is hallani, ahogy vesszük a levegőt.

- Zayn. - mondom halkan, visszaülök a kispadra. - Beszéljük meg ami az előbb történt.

Felém fordul, tekintetünk ismét találkozik. Úgy látom, hogy megbánta azt a csókot.

- Hiba volt. Nem kellett volna... - neveti el magát kínosan. - nem kellett volna, hogy ide lehozzalak, nem kellett volna együtt lennünk, és főként nem kellett volna megcsókolnom téged. - túr bele fekete hajába idegesen. - Sajnálom. - tárja szét karját, s feláll, én követem őt. Nem tudok mit hozzáfűzni ehhez, talán igaza van. De olyan gyorsan történt minden. Mielőtt kimennénk, Zayn visszafordul, kérdőn nézek rá. Aztán leesik, mit is szeretne mondani, vagy inkább kérni tőlem.

- Köztünk marad. Nem mondom el senkinek sem. Ebben biztos lehetsz. - mondom erőteljesen, de közben csalódott vagyok, valamiért rosszul esik, hogy erre kér, és hogy nem bízik bennem. Tudhatná, nem mondanám el senkinek sem.

Bólint, a kulcsokat belehelyezi a zárba, s kinyitja. A börtön " elhagyatott " része sötét, kicsit ijesztő.

Zayn előremegy, körülnéz, majd mikor meggyőződik róla, hogy nincs  a  közelben senki, int egyik kezével. Lábam járásnak ered, óvatosan lépkedem. Tudom, nincs előttem semmi, amiben megbotlanék, de fő a biztonság.

Amikor visszaérünk a cellákhoz, mindenki minket néz. Le sem veszik a szemeiket rólunk. Gyűlölködő, féltékeny tekintetek vesznek körül minket. Rita és Jade kérdőn figyel engem, válaszra várva. Tudom, el fognak halmozni kérdésekkel, és nem tévedek. Amint belépek, és leülök az ágyra, valamint Zayn távozik, Rita azonnal odaugrik mellém, és kérdésekkel halmoz el.

- Hol voltatok? Miért voltatok együtt? Mit csináltatok? Jó fej? Mondott neked valamit? Beszélj már!

A lány túlságosan is fel van pörögve, mint aki szívott valamit. A vörös hajú nagyon kíváncsi természetű, ellenben Jade-el. Ő csak ül, fejét csóválva figyel minket. Ő már megszokhatta Ritát, de nekem ez még új.

- Itt nem messze, csak mondani akartam neki valami, beszélgettünk, elég jó fej srácnak tűnik, nem mondott semmi érdekeset. - adok választ minden kérdésére. Minél hamarabb el akarom felejteni ezt az estét, nem akarok emlékezni semmire sem, ami nem rég történt. El akarom felejteni a csókot, a zongorát a Wonderwall-t, mindent ami történt. Nem akarok emlékezni, de úgy tűnik képtelenség.

Amint Rita lenyugszik, és visszamászik a felettem lévő ágyra,  én pedig párnára hajtom a fejem, minden egyes kép beugrik. Próbálok elaludni, kevés sikerrel. Felülök, lábam törökülésbe helyezem. Tekintetem az olvasó Jade-re vezetem. Unottan lapoz egyet könyvében, majd felsóhajt, s félreteszik. A külső tényleg mindent takar. A lány karja tele van tetoválásokkal, arcába van néhány piercing, mint egy rossz lány. Mármint bűnöző. Kellemesen csalódtam benne. Valójában tök nyugodt természetű, nem is értem hogyan került ide.

- Öntsd ki a lelked. - áll fel a székről, ami a cella sarkában van, majd odajön hozzám, és leül. Eleinte hezitálok, nem vagyok biztos abban, hogy elmondhatom - e neki. De aztán a szavak csak úgy ömlenek belőlem, mintha dézsából öntenék, nem tudom abbahagyni. Csak beszélek, beszélek, és beszélek.

Miután végzek a kis beszámolómmal, amit elég halkan mondtam, nem szeretném, ha bárki is meghallaná, Jade meglepetten néz rám.

- Hű. Nem gondoltam volna, hogy az őr ilyen.. ilyen izé. Tudod. - mutogat kezeivel, mire bólintok. Tudom. Sajnos tudom. - És nem éreztél semmi amikor megcsókolt? Tudod.. valami vibrálást? - mosolyodik el huncutul, kicsit megbököm könyökömmel.  Eddig nem kerültünk ennyire közel egymáshoz, szinte nem is beszélgettünk. Most meg kiöntöttem neki a lelkem. Egy szép barátság kezdete lesz vajon? Lehetséges.

- Ezt légyszi ne mondd el senkinek sem. Nem szeretném, ha rám szállnának. Így is utálnak egy páran. - mondom komoly arccal, a velünk szemben lévő cellára biccentek. Jade bólint, megveregeti vállam, majd felmászik a legfelső ágyra. Hát így állunk most. Zayn megcsókolt, és erről egyikünk sem szólhat semmit, senkinek sem. Titokban kell tartanunk, akármennyire is nehéz. Legalábbis nekem az, de így, hogy nagyjából elmondtam Jade-nek, picit könnyebb. Lehet hiba volt, de megbízom a lányban.

Másnap reggel van. Kissé szétesve ébredek, egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ez a második kialvatlan estém. Mint egy zombi, aki friss agyra vágyik, kelek ki a kevésbé kényelmes cella ágyból. Annyira éhes vagyok, hogy akár egy elefántot is meg tudnék enni. Türelmetlenül várom, hogy Angela megérkezzen, és kinyissa végre a rácsokat, és mehessünk reggelizni.

Amint megérkezik, meg sem várom a többieket, rohanok reggeliért.

Oda érve elveszek egy műanyag tárcát, s sorba állok és várok. Várok arra a nőre, aki majd odaadja nekem az ételt. Már ha lehet így nevezni azt  a folyékony főzelék féleséget, amit reggelire, ebédre, valamint vacsorára kell ennünk. Borzalmas, bár az íze elviselhető. Amint megkapom, leülök az egyik asztalhoz, de hamar felállok, ugyanis elfeledkeztem az evőeszközökről. Ami ebben az esetben a műanyag kanál. Csodálatos az élet a börtönben. Eközben már a terem megtelik rabokkal, mindenki sorba állt a reggeliéért.

Már mennék vissza, de amikor visszafordulok, megpillantom a kis csapatot,  akik a fogukat fenik a friss húsra, azaz rám. Engem várnak. Ki akarnak készíteni, de ha azt hiszik, sikerülni fog, hát nagyon tévednek.

Magabiztosan megyek vissza az asztalhoz, s ülök le az egyik mellé. Szúrós szemekkel bámul engem, tekintete szinte lyukat fúr a testembe. Érzem az égető tekinteteket, mégis megpróbálok nem törődni velük. Nagy hiba.

- Na ide figyelj. Most azonnal elmondod, hogy mi volt közted és az én Zaynem közt, vagy tényleg megbánod. Pokol lesz az életed idebent. - rángat fel az a nagydarab nő galléromnál fogva. Jóval nagyobb nálam, semmi esélyem az ellen, hogy esetleg ellökjem magamtól. Állom tekintetét, farkasszemet nézünk egymással. - Nem beszélsz? Hát jó. - mondja ellent mondást nem tűrő hangon, pedig még nem is szóltam. - Ezt még megbánod. - mutat rám mutatóujjával fenyegetőn. Ideges vagyok, de nem a félelemtől, és a tudattól, hogy utálnak, valamint folyton fenyegetnek. Hanem attól, hogy ez a  nő szerelmes Zayn-be, és mindenképp magának akarja. Ez rettenetesen idegesít engem, és fogalmam sincs, miért. Elmegy, én pedig levágom magam a székre. Annyira dühös vagyok, hogy nem is gondolkodom azon, mit is teszek. Hirtelen felkapom a műanyag tálcát, rajta a főzelék féleséggel együtt, és azon pillanatban leseprem az asztalról. Felállok, kezem a számhoz emelem. Még ezelőtt soha nem csináltam ilyet. Soha nem voltak dühkitöréseim, sem semmi ami az agresszióhoz hasonlít. A meglepett tekintetek szinte égetnek, kiviharzok a helyiségből, vissza a cellámba.

Üres gyomorra, idegesen, a nyakamon kiálló erekkel ülök vissza az ágyra. Oda, ahonnan pár perce farkas éhesen álltam fel, s rohantam el, de idegességemben még az étvágyam is elment.

Pár perc múlva a kis csapat is visszatért, úgy látom ők jót falatoztak. Megvető pillantásokat szórok feléjük, jelenleg gyűlölöm őket, és mindenkit. Gyűlölöm Zayn-t, amiért minden lány idebent belé van esve, gyűlölöm a csapatot, és gyűlölöm a korgó gyomrom is. A pillantásokat viszonozzák, szerintem ha a tekintettel ölni lehetne, vagy csak sérülést okozni, már mindannyian halottak lennénk. Magamban szitkozódva felállok ismét, nem bírok velük egy légkörben lenni. Már most, pedig még igen az elején vagyok ennek az egész dolognak.

Kimegyek az udvarra, leülök az egyik asztalhoz. Egyik lábam felhúzom, államat térdemen támasztom.

Olyan furcsa idebent, bezárva lenni. Igaz, hogy otthonról alig mozdultam ki, de mindig is szabad voltam. Most pedig be vagyok zárva, bármit, ami a külvilággal kapcsolatos, elzárnak tőlem. Vajon anya tudja, hogy itt vagyok? Amy hogy állíthatta be ezt az egész történetet? Elmondta neki egyáltalán? Ha pedig ige, akkor most mit gondolhat rólam? Hirtelen a sírógörcs kerülget, a gyomrom összeszűkül.

- Ez mi volt az előbb? - hallok meg egy vékony hangot, ami felébreszt gondolataimból. A hang irányába fordulok, meglátom a vörös hajú cellatársamat. Rita kihúzza a velem szemben lévő széket, leül rá, kezeit összekulcsolva az asztalra teszi. Kérdőn néz rám, válaszokat vár.

- Semmi. Nem érdekes. - rázom meg fejem. Rita aprót bólint, ezzel tudtomra adva, hogy megérti, ha nem akarok erről beszélni. Valójában én magam sem tudom. Tényleg. Most legszívesebben egyedül szeretnék maradni, de mégsem mondhatom azt, hogy: Bocs elmennél? Egyedül akarok lenni.

Lehet megbántanám vele, és azt nem akarom. Szerencsére a sors nekem kedvez, és Rita hamarosan feláll, mert a fiatal emós lány -akit pár napja megvédtem-  hívja. Megkönnyebbülök, amiért nem kellett neki szólnom. Halk sóhaj hagyja el számat, tekintetemet a kék égre vezetem. Azonban hamarosan  egyedül létem szerte foszlik, mert megérkezik Angela, a nappali őr.

- Látogatód érkezett. - mondja egyszerűen, hangjában egy amolyan most érkezik, de már látogatója van hangsúlyt fedezek fel.

Meglepett előbbi mondata. Látogató? Kicsoda, és miért? Izgatottan állok fel, Angela ráhelyezi csuklómra a bilincset, elindulunk ahol majd beszélni lehet.  Lépteim sietősek, ahogy az őré is. Pár perc múlva odaérünk, izgatottan várom, míg kinyitja az ajtót. Belépünk egy helységbe, ahol több fülke is van egymás mellett.

Szemeimmel keresni kezdem, hogy hol is van az én látogatóm, de mikor meglátom, a vigyor lehervad arcomról. Undorodva nézek az ikertestvéremre, aki gúnyosan mosolyogva ül a fülke túloldalán. Csak egy üveg választ el minket egymástól, amit nem bánok, máskülönben kikaparnám a szemeit. Még is hogy mer idejönni azok után, amit tett velem? Miatta kerültem ide.

Leülök a székre, felveszem a telefont, s fülemhez emelem. Ő ugyan így tesz. A gúnyos mosoly még mindig arcán pihen, egyikünk sem szól semmit, csak nézzük egymást. Kis idő elteltével megszólalok.

- Hogy a francba van pofád ide jönni, azok után amit velem tettél? - ordítom torokszakadtomból, úgy látszik, a mai napom rosszabb, mint bármelyik más eddig. Amy még mindig vigyorog, fejét megrázza, rám néz.

- Ejnye Alex. Tudod, hogy nem szabad ordítoznod velem. Könnyen megharagszom. - neveti el magát. Már állnék fel, mikor újra szólásra nyitja száját. - Te vagy a bűnös, nem hiába vagy itt.

- Hogy én? - mutatok magamra mutatóujjammal. - Én? - ismétlem magam. Szemeim szikrákat lövellnek, érzem, ahogy nyakamon kiugrik egy ér, vérnyomásom már az egekben van. - Ezt mind-mind te csináltad. Te ölted meg azt a férfit, te jutattál ide, te vagy a gyilkos. Tudod.. - nevetem el magam kínosan. - Eleinte csak fájdalmat, és csalódottságot éreztem. De ez a fájdalom átalakult dühé, majd gyűlöletté. - mondom halkan, tekintete a gúnyosról átvált fájdalmasra. - Az irántad érzett gyűlöletem tesz erőssé, és bírom ki ezt a bezártságot. Ezt érted el. Mi voltunk a legjobb testvérek, de ezt te elrontottad. Most pedig menj el, és ne gyere ide többet. Menj az utca sarokra, és dugasd meg magad mindenkivel. Úgyis csak ahhoz értesz. - utolsó mondatomra az én vigyorgásom vált át gúnyosra. Amy szemei könnyekkel telnek meg, mert most megbántottam. De ő is bántott engem. És amit mondtam, az csak az igazság, de amit ő tett az bűn.

Visszateszi a telefont a helyére, feláll, és elsétál. Én ugyan így teszek. Oda megyek Angela-hoz, megvárom, míg újra rám teszi a fémet. Viszavezet a cellához, majd leveszi rólam.

- Látogatód volt? - jön oda hozzám Rita. A vörös törökülésbe odaül hozzám, kezével babrálni kezdi a lábát. Odanézek, meglátom a rózsaszín, nyuszis mamuszát, elnevetem magam. Még nem annyira ismerem őt, és Jade-et, de bármikor képes felvidítani.

- Igen. De előbb kérdeznék valamit. - mosolygok rá, kérdőn néz felém. - Honnan van? - mutatok a mamuszára. Jade nagyot sóhajt, lapoz egyet a könyvében. Felé fordulok, s megkérdezem. - Tudsz valamit?

- Rita azt a kevésbé cuki mamuszkáját a korábbi őrünktől lopta. Mielőtt elment, belopózott az "irodájába" és egyszerűen csak kivette a táskájából. - rajzol idézőjeleket a levegőbe, megcsóválja a fejét. Akaratlanul is felnevetek, megbököm Rita oldalát. Ez a lány nem semmi. Tényleg meg mer mindent csinálni, és nem fél. Bezzeg én. Én sosem mertem volna elvenni semmit sem. És ami még furább. Az őrök miért tartanak a börtönben rózsaszín nyuszis mamuszt, valamit körömlakkokat? Fura.